Megkérdezték tőlem a minap, hogy milyen szempontok szerint mérlegelek a döntéshozatalban. Válasz helyett elröhögtem magam, mert én igazából dönteni sem szoktam.

Amióta az eszemet tudom, bennem mindig választandó úttal egy időben tudatosult, hogy egyáltalán válaszút előtt állok. Olykor képes vagyok elvitatkozni magammal, hogy bizonyos érvek alapján talán nem úgy illene, de akkor már réges-rég mindegy. Egyetlen olyan esetre sem emlékszem – semmilyen életterületen –, amikor legalább két lehetőség közül valamilyen tudatos folyamat eredményeként választottam volna ki valamelyiket.

Csak tartani kell.

Csak tartani kell.

Mindig azonnal jött a megérzés, mit kell tennem. Volt, hogy forrongva tiltakoztam ellene. Volt, hogy nyüszítve kuporodtam a sarokba, hogy csak azt ne. De többnyire könnyedén fogadtam a helyzetet, és kíváncsian vártam a fejleményeket. Nagyon-nagyon sokáig azt hittem, mindenki így van ezzel. Hogy mások is csak azért mérlegelnek, tanácskoznak, hogy megerősítést vagy cáfolatot kapjanak a már jól ismert belső igazságukkal kapcsolatban.

Aztán rájöttem, hogy nem. Tényleg rácsodálkoznak magára az útelágazásra, amin én úgy száguldok keresztül, hogy csak utólag veszem észre. Nem tökölök – mindig rögtön és zsigerből döntök. Ami elvileg gáz, mert hát a szabadság végtelen tengerében fürdőző gyerekek tolják így az életet – akiknek még iskola sincsen –, nem pedig a felelősségteljes felnőttek. Utóbbiak pro-kontra listát írnak, számolnak és modelleznek, hogy abból okos döntés szülessen.

Én nem okosan szeretnék dönteni, hanem bölcsen.

Néha hülyén szoktam ugyan, de abból is tanulok, így mégis egyfajta bölcsességet hoz számomra a helyzet. A látszólagos kudarcaim és szerencsétlenkedéseim is egytől egyig bölcs döntések következményei, mert ha egy huszárvágással megelőztem volna őket, fontos konklúziókkal lennék szegényebb.

Arról nem is beszélve, hogy az okosság – tehát az észérvek – egytől egyig maradásra késztettek volna olyan helyzetekben, ahol mennem kellett. Emberi kapcsolatok, hétköznapi szituációk, munkahelyek… Maradhattam volna, várhattam volna, de minek? Miért halasztanám holnapra vagy máskorra azt, amiről tudom, hogy úgyis muszáj megtennem?

Ezt a muszájságot úgy kell elképzelni, mint egy nagyon erős késztetést.

Mint amikor vihar süvít végig az éjszaka csöndjén. Nem lehet figyelmen kívül hagyni. Nem lehet letagadni. Nem lehet vele alkudozni, hogy „hé, vihar, inkább később gyere, vagy legalább egy kicsit kevesebb széllel”. Nem lehet azt mondani neki, hogy „nekem ehhez nincs kedvem”. És ami olykor kegyetlen: azt sem lehet mondani neki, hogy „nekem ez nem megy”.

Ehhez képest hol vannak azok a racionálisnak tűnő érvek, hogy ha úgy cselekszem, akkor iksz ipszilon csúnyán néz majd érte, vagy nemtomhány forinttal kevesebb lesz a zsebemben? Hol vannak a külvilág szempontjai, hogy mi számít helyesnek, elfogadhatónak vagy illendőnek? Ha nekiállnék szó szerint a mérleg két serpenyőjébe pakolni a dolgokat, a muszájságomhoz képest minden nevetségesen könnyűnek találtatna.

Sosincs valódi alternatíva. Mindig egy út van.

Legyen szó tükörsima aszfaltról vagy hepehupáról, emelkedőről vagy lejtőről, zivatarról vagy napsütésről, valamiért muszáj éppen azt megélnem. Mindnek megvan a maga szépsége. Talán más utakon járnék, ha hagynám, hogy az eszem vezessen – az egyetemes sztenderdeknek megfelelően. Más utakon, amik nem az enyémek.


Még több cikk: