Mindenki kíváncsi, vajon milyen érzés egy feladatra egyszerűen nemet mondani. Én néhány napja megtettem, szóval egy azonnal megszűnt szerződéssel a zsebemben már tudom a választ: vegyes.

Nem tartom magam emiatt úttörőnek. Már csak azért sem, mert egy évvel ezelőtt is sikerült produkálnom egy hasonlót, csak annak elég súlyos erkölcsi oka volt. A mostani bonyodalom középpontjában nem a morál, hanem a hűség állt. A nagy kérdés, hogy a saját magamhoz, vagy a céghez legyek-e inkább hűséges – mert úgy alakultak a dolgok, hogy a kettő együtt tovább nem ment.

Van az a szint.

Van az a szint.

A munka kezdetben elég önazonos volt. Amit kompromisszumnak éreztem benne, azzal is derűs békében léteztem.

Aztán egyszer csak elkezdtek gyarapodni az adminisztrációs pluszfeladatok.

Volt, amit alkalomszerűnek hittem, de nálam maradt. Volt, amiről utólag tudtam meg, hogy nekem kellett volna elvégeznem, mert az egyeztetés valahogy elsikkadt út közben – és az ugye már kiérdemel egy masszív húbasszameget.

A cég szempontjából jogos elvárás, hogy valaki elvégezze ezeket a teendőket. Az én szempontomból pedig abszurdum, hogy minden áldott nap Random Mancik – amúgy biztos fontos – akármijével foglalkozom az eredetileg például műfordításra szánt időben. Május elején jeleztem: írni szeretnék, mást pedig igazából nem. A szerződés harmincnapos folytatást kívánt, így belekalkuláltam, hogy addig eladminisztrálgatok, mert ennyivel tartozom az egyébként szuper lehetőségért.

Igen ám, csakhogy szar ment a palacsintába. A vége előtt számszerűleg tizenkét nappal. Érkezett egy levél, hogy a meglévő dolgok mellett – azokhoz képest is éppen átmeneti ráadást(!) teljesítve – újabb plusz-plusz kell. Nem kérés volt; nem egyeztetés, hogy esetleg lehetne-e. Pontokba szedett utasításlista – nem több, nem kevesebb.

Csak néztem azt a szegény e-mailt, és belém hasított: én nem tudok ugyanúgy tükörbe nézni, ha ezt most benyelem és megcsinálom.

Mert túlmegy egy bizonyos határon.

Olyannyira túlment rajta, hogy valami legbelül egyszerűen nem tűrte, hogy anyagi vagy egyéb érveken agyaljak.

Kerül, amibe kerül, lesz, ami lesz… nemet kellett mondanom őszinte indoklással, hogy miért teszem.

Mindvégig tisztában voltam vele, hogy ilyen galádságot valószínűleg még senki sem követett el ama vidéken, és azzal is, hogy mi lehet a lázadásnak tűnő kinyilatkoztatás következménye ott, ahol sorban állnak a népek, hogy ötkörös interjúra jöhessenek.

De a fenébe is, akármilyen magas presztízsű egy munkahely, én nem tudok egyenlővé válni vele.

Nem tudom ébredéstől lefekvésig csak az ottani pozíciómat előtérbe helyezni. S attól még, hogy szeretem, nem tudom a saját vágyaimat és törekvéseimet háttérbe szorítva imádni. Sőt: hiába a fő kereseti forrásom, eszem ágában sincs mindezt akár csak eljátszani. Nem akarok senkivel semmi ilyesmit elhitetni. Lehet, hogy e tekintetben önző vagyok, viszont legalább nyílt lapokkal játszom. Lehet, hogy ettől valamilyen szinten tahó vagyok, ám legalább vállalom. Az ön-fel-nem-vállalást viszont egy percig se bírom vállalni, nemhogy tizenkét napig.

A nem-em egyenes folyományaként azonnal átkerültek máshoz a teendőim, továbbá tömör meghívást kaptam elbeszélgetni.

Elég egyértelmű volt a helyzet. Fejben szépen lejátszottam a meccset, hogy igen, ennek így kellett lennie, s a tudatos elengedés hatására immáron őszinte kíváncsisággal néztem elébe életem első kirúgásának – amire rá is meditáltam, hogy alakuljon minél áldásosabban. (És ahonnan elegáns belépő helyett sikerült kánikulában loholva negyedórát késnem, mert az a kurva villamos kimaradt kétszer, de ez is biztos az áldásos alakulás része.)

Tévedtem. Abban ugyan nem, hogy az addigi felállásnak azonnali hatállyal vége, de mindkét fél részéről aláírt megegyezéssel és arányos bérkifizetéssel. Én már ettől is megkönnyebbültem, mert régebben akadt olyan búcsúm, ahol elég rendesen szaroztak velem. Egy négyszemközti emberi diskurzus meg ahhoz képest buksisimi, plüssmackó és Disney-lufi, ugye.

Nyugtáztam is, hogy tényleg a lehető legszerencsésebben alakult minden – elengedés, továbblépés, ilyenek –, amikor elhangzott: a korábban megbeszéltek szerint szerződhetünk kizárólag írásra, ha van kedvem. Pislogva megállapítottam, hogy ez a rámeditálósdi még asztalborítással egyidejűleg is működőképes. És azt is, hogy saját magammal harcoltam a legnagyobbat ebben a történetben – mint mindenki, aki kimondja, amit ki kell.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: