Gusztusom támadt a minap valamiből a legeslegjobbra. Úgyhogy rögvest meg is szereztem magamnak. Most már ilyen egyszerű a történet, de elhiheted: nem mindig volt az.

Nem is olyan rég már a gusztustámadás pillanatában lelkiismeret-furdalás lett volna úrrá rajtam. Hát hogy képzelem, hogy ilyesmit megengedhetek magamnak? Miközben az etiópok éheznek, a szomszéd meg folyton ugyanabban a mackónadrágban van? Nagyra vágyni bűn, a szerénység erény, a jó emberek kevéssel is beérik, satöbbi.

A lelkem mélyén persze sejtettem, hogy a vágy iránymutató, a szerénység csapda, a megalkuvás pedig önbecsapás – de hiába a sejtelem, ha a beidegződések anyagi korlátok képében testesülnek meg.

Neki a napszemüvegre támadt gusztusa.

Neki a napszemüvegre támadt gusztusa.

Az anyagi korlátokról jó tudni, hogy sohasem csak úgy „ott teremnek”, és nem „mások rakják oda őket”.

Nem volt kispályás a szembesülés, hogy a körülményeimet én magam határozom meg.

Mindig van döntési lehetőségem, kivel dolgozom együtt és kivel nem, illetve megszabhatom, hogy mennyiért adom a munkaerőmet.

Amíg nem vállaltam magamra ennek a felelősségét, szépen megtanultam, milyen érzés keveset keresni, milyen érzés vezetői pozícióból történő távozás után a tulaj pontos kalkulációjának révén gyöknyolc százalékos kamu alulteljesítés miatt párezer valahányszáz huszonkét forinttal kevesebbet végszámlázni – sőt azt is megtanultam, milyen érzés havi fix nélkül létezni.

Akik sajnálták tőlem a lóvét – vagy bármit –, mind azért sajnálták, mert én is sajnáltam magamtól annak idején.

(Meg persze azért, mert smucigok, ám az nem az én dolgom.) És ahogy elkezdtem magamtól nem sajnálni semmit, a rendszer összeomlott.

Látványosan és durván, én pedig ott ültem az egésznek a közepén, amíg el nem ült a por. Aztán felálltam, lesöpörtem a valagamat, majd továbbindultam – nem tudtam, hova. Nevezhetem Bőségtudatnak, de a szkeptikus olvasók nyugodtan mondják Burzsoáziának, mert a kettő nekik még egy és ugyanaz. Ez egy hegymenet, telis-tele nagy felismerésekkel és önismereti munkával.

Én erre az útra semmilyen mintát nem láttam.

A szüleim apránként hordták a pénzt „a takarékba” kiskoromban. Mert az volt nekik a teljesítmény, az áldásos cél, ha elmondhatták, hogy ennyit és ennyit „be tudtak tenni”. A betevés még némi lemondást is megért. Hozzáállásuk megöröklésének nagy hasznát veszem a mai napig. Tizennyolc éves korom óta dolgozom, úgyhogy nekem is akad a takarékban annyi, hogy immár önfenntartóként is szabadon tudjak dönteni.

Nekik viszont a lényük magvát képezi, hogy ami drága, az rögtön tabu is. És amikor ettől eltérnek, akkor nevetve mondják, hogy „kislányom, ez miattad van, elrontottál minket”. Számukra az albérlet koncepciója is furcsa, hogy a lakhatásért másnak fizetek. A szemükben én vagyok a tékozló leány – ám lassanként elfogadták, hogy nálam eredendően egy kicsit másképpen van bekötve a lóvéhoz való viszony, és elismerik, hogy nem feltétlenül rosszul.

Nálam úgy van bekötve, hogy a pénz nem cél, hanem eszköz.

Úgy tapasztaltam, hogy az anyagi és a szellemi javak kölcsönösen egymást erősítik.

Ha tiszta lelkiismerettel megengedek magamnak valami igazán jót – másmilyet miért engednék meg amúgy? –, akkor hamarosan jön a buksisimi az univerzumtól, hogy jó döntés volt. De ha megtagadom, és két kézzel kapaszkodom a bankszámla-egyenlegembe, akkor az rejtélyes módon drámaian apadni kezd.

A lemondás lemondást szül, a bőség pedig bőséget teremt.

Lehet teszkó gazdaságos életet élni, de minek? Minden, amit szépnek és jónak találunk, további szépséghez és jósághoz vezet.

Az elején még biztos törted a fejedet, hogy vajon mi lehet az én legújabb legeslegem. Azon továbbra is nyugodtan törheted, mert nem árulom el. Úgyis a felismerés a lényeg, amivel nekivághatsz, hogy elérd a saját legeslegjeidet.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: