Én leszek a nagyra nőtt ovis, akinek fizetnek a játszásért. Én leszek a nő, aki ha kedve tartja, karmazsinpiros fűzőben ül le írni. Én leszek minden, ami akarok lenni. A buli még csak most kezdődik!

A kamaszkori lázadást nagyjából kihagytam, mert nem láttam értelmét. Középiskolásként egyszer ugyan „elszöktem” otthonról, mert a szüleim – döntésük súlyát valószínűleg nem mérlegelvén – havi százmegabájtos internet-kerettel akartak szívatni, amivel már akkoriban se nagyon lehetett mit kezdeni. Arra sem volt elég, hogy az ember lánya mindennap rendesen megetesse a virtuális tevéjét.

A tevével együtt én is éhezni kezdtem a forradalmárság harmadik órájában, úgyhogy inkább mélyet sóhajtva zsebbe nyúltam az utolsó százvalahány forintomért, és hazabuszoztam.

3 steps to Happiness. | Fotó: Hogan Rebel

3 steps to Happiness. | Fotó: Hogan Rebel

Szóval időszakos lázadásom nem nagyon volt. Sose követtem el semmi égbekiáltó baromságot polgárpukkasztás céljából, bár akkor több sztorim lenne, az biztos.

Szép számmal akadtak viszont olyan dolgaim, amik számomra természetesnek tűntek, de mások a lázadást látták benne. Engem például totál nem érdekelt senkinek a reakciója, amikor tiniként valahogy sokszínű lett a hajam (még messze nem annyi, mint jelen pillanatban). Nekem tetszett, amit a tükörben láttam, oszt jóvan.

Igen ám, de tizenévesen az ember igazából nem csak saját magának tartozik elszámolással.

Hanem tulajdonképpen az egész világnak. Már nem illeti meg az ártatlan, mit sem sejtő gyerkőcöknek kijáró elnéző sóhajtás, de még nem jár neki az önállóság nyújtotta szabadság. Aztán jön a még több alázatot követelő – gyakran tekintélyelvű – felsőoktatás, majd a pályakezdő lét, amikor a delikvens kénytelen elköteleződést tanúsítani még a munkahelyi kávéfőző iránt is.

Ezekben az életszakaszokban tehát nem célszerű szezonálisan lázadni. Én azt hittem magamról, hogy már soha nem is fogok – beérem annyival, hogy alapjáraton is az átlagosnál nagyobb szabadságot igénylő lélek vagyok. Erre a kedvenc hobbim lett, hogy rendszeresen hegytetőn hintázom, amikor elvileg dolgoznom kéne. Aztán le is adtam két és fél munkát az ötből, mert rájöttem, hogy mindig dolgoznom kéne.

Majd jött az ötlet, hogy egy szál hátizsákkal eltűnjek. Hazaérve egyik este tízkor kimentem futni a szakadó májusi esőbe, s amikor a hömpölygő vízbe placcsanva állig felcsaptam magam, még élveztem is, hogy az egyébként frissen mosott cuccom tiszta retek lett – másik este pedig azon a pályán, ahol megtettem már pár ezer kilométert, hirtelenjében magától értetődő módon ellenkező irányba indultam el…

Szembe a régi önvalómmal, szembe mindenkivel.

Derűs nyugalom és valamiféle heves dac egymással tökéletes harmóniát alkotó elegyének közepette ekkor tudatosult bennem: én most lázadok, bakker!

A még nagyobb szabadságért. A magam állította korlátok ellen.

S ha papíron normális felnőtt ember módjára elfojtanám, akkor az lázadás lenne a lázadás ellen, tehát az összes létező szempontból nézve gyerekesebb.

Rámeditáltam kicsit: hogyan lehet bölcsen lázadni?

Hát úgy, hogy hagyom lenni. Felkapott a forgószél, majd le is fog tenni. Tiltakozhatok, kapálózhatok, próbálhatok egy helyben maradni. Hiába, ha most a mozdulásnak, a változásnak van itt az ideje. Aggódni nincs miért: eddig is jó volt, ezután is jó lesz. Sőt még jobb, hiszen nyilván ez az egésznek az értelme.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: