High-res version

Az úgy volt, hogy éppen körtét ettem a konyhában, amikor eszembe jutott, hogy nagyon el kéne menni Bolognába.

Hogy miért jutott eszembe, fogalmam sincsen. A körtét mindenesetre befejeztem, mert a dolgoknak megvan a maguk fontossági sorrendje – aztán már vettem is a repjegyet, foglaltam is a szállást a következő hétvégére. A közvetlen előzmény egyrészt az, hogy a tököm kivolt, mert már megint túldolgoztam magam, másrészt pedig egy ideje ott motoszkált bennem a hiányérzet, hogy valahova menni kellene. A téli dán kaland után viszont igencsak megingott a világjárók szerencséjébe vetett bizodalmam, és amíg ennek félelmek formájában nyoma éktelenkedett a lelkemben, inkább maradtam a seggemen.

Most viszont éreztem, hogy muszáj mennem.

Ráadásul több szempontból is úgy, ahogy eddig még sohasem. A legjobban pakolható, legkényelmesebb hátizsákom – történetesen a hetedikes iskolatáskám – jelentette az egyetlen poggyászomat. Amibe szántszándékkal nem tettem bele a laptopomat. Nem is emlékszem olyan alkalomra, amikor számítógép nélkül utaztam volna. Utólag visszatekintve ez elég perverzül hangzik, de mindig kísértést éreztem rá, hogy vigyem, hogy legyen lehetőségem a munkára. És eddig mindig kellett egy csomó tárgy, amik nélkül egyszerűen nem éreztem magam biztonságban: sminkcuccok, hajlakk, ikszféle ruhadarab…

Erre azon kaptam magam, hogy pénztárca-telefon-kulcscsomó kombóval nekivágnék a világnak.

Szóval péntek délután nekivágtam, bár egy hetvenperces repülőút nem az a „hú, de messze” kategória. Már az indulás pillanatában is olyan érzésem volt, hogy minden klappol, nagyon benne vagyok a flow-ban – még úgy is, hogy Kőbánya-Kispest helyett véletlenül reflexből Újpest felé szálltam fel a metróra, így egy megállót saját magamon vigyorogva sikerült megtennem pluszban. Az ilyen csomaggal bő húszmásodperces biztonsági ellenőrzés után csak futó pillantást vetettem a beszállási kapukat jelző információkra, mert egy gazdagon felékszerezett hölgyemény gesztikulálva vaffanculózott előttem egy bizonyos hamisítatlanul talján fejű Robertónak. Őket követve hamarosan a Guglielmo Marconi aeroportón landoltam.

Igazából nem nagyon néztem utána annak, hogy mi van Bolognában.

Sőt: egyáltalán nem. Talán furcsa, de nekem csak ritkán fontos, hogy pontosan tudjam, mit látok. Én nem attól esem hasra, hogy mit kicsoda alkotott és mikor – hanem a hangulattól, a szépségtől, a hangoktól, az illatoktól. A terv ezúttal maga a tervezett tervtelenség volt. Nagyjából annyi, hogy megyek, amerre éppen gondolom.

Airbnb-s szállásom egy tüneményes, árkádos-macskaköves sétálóutcában volt, a főtértől alig tízpercnyi sétára. Ezen a ponton valószínűleg illene kiselőadásba bocsátkoznom arról, hogy ama bizonyos főtéren mit látható jobbra, balra, előre és hátra, de leginkább csak annyit mondanék, hogy gyönyörű, fantasztikus, és mindenkinek szívből ajánlom, hogy leüljön ott néhány órára. Az olasz csivitelésbe vegyülő szökőkútcsobogás meg a zörögve elsuhanó biciklik zaja mesésen passzolt az egyik emeleti erkély korlátjára kötött ezüstösen csillogó csillámpóni-lufihoz.

Miután kellőképpen kicsodálkoztam magam, beestem az első étterembe, hogy pasta bolognese van-e. Sí, hogyne lenne! Akkor kérek. És wifi van? Nem, az nincsen. Na, bassza meg, az e-mail függőségen is lazítani kell, vettem az üzenetet. De mosdó csak van? Sí, az van – vigyorgott a pincér, akinél olaszabbat rajzolni se lehetett volna. Nemsokára hozták a pastát, amihez foghatót még sohasem kóstoltam. Nem vagyok nagy tésztás, de a kézzel készített tagliatelle megér egy misét – vagy akár kettőt is, komolyan! Kulturáltan elfogyasztani amúgy tök esélytelen, a villára tekerős módszer sem működik vele, de nem zavartattam magam ezen. Utána vigyorogva megköszöntem és fizettem.

A slozin pedig észrevettem a tükörben, hogy a mosolyom magában hordozza a napérlelte itáliai paradicsom és a friss bazsalikom maradékát is, némi darált hússal megspékelve.

A fogszabályzóm ugyanis olyan szelíden viselkedik a legelső kemény másfél napot követően, hogy a létezéséről általában abszolút megfeledkezem.

Gyorsan orvosoltam a problémát, de amikor ellenőrzésképpen megint belenéztem a tükörbe, földbe gyökerezett a lábam: hirtelen tudatosult bennem, hogy már nincs nyuszifogam. Nem dől előre, nem áll ki. A változás kevesebb, mint három hét alatt történt. Végeredményként számítottam ilyesmire, s a java még hátravan! Ettől aztán ikszdé fejjel léptem ki a klotyóról, az étteremből, és indultam el tetszőleges irányban, hogy jó másfél óra múlva egy random park padján megpihenve a balzsamos mediterrán este illatát szimatoljam. Később még valahogy betévedtem egy tizenkilencedik századi mozaikos-boltíves épületben kialakított plázába, ahol tucc-tucc zene dübörgött az Armani boltból, és pezsgőt osztogattak a tömegbe gyűlt vásárlóknak.

Tizenegy körül eszembe jutott, hogy ha visszamegyek a szállásra, akkor még jó három óra melópotenciál rejlik a napban. Seggbe rúgtam magam gondolatban.

Aztán elmorfondíroztam, vajon hogyan kell nem dolgozni, illetve hogyan kell ezt három egymást követő este konzekvensen csinálni.

Volt nálam jó könyv, meg persze a telefon is ott lapult a kezem ügyében, de valahogy a meditatív ücsörgés lett a kedvencem, amikor már annyit mentem, hogy pihenni kellett. Csak hagytam áramlani a gondolatokat és az érzéseket – még azokkal is szembenézve, amikkel máskor talán nem szívesen.

Az első estén egykor álomra hajtottam a fejem, ami nálam szörnyen korai, de alváshiánnyal és húsz kilométer sétával azért meg tudom játszani. Megállapítottam, hogy hétkor már biztos kukorékolni fogok. Hát francokat, negyed tizenegykor nyitottam ki a szememet tök ugyanabban a testhelyzetben, és már majdnem aggódni kezdtem, hogy lemaradok emiatt valamiről.

Gyorsan megnyugtattam magam, hogy ezen a hétvégén az égvilágon semmi teendőm nincsen.

Csupán kilépni az ajtón, és nekivágni ennek a gyönyörű városnak, aminek egyébként az illata igézett meg a legjobban: az édes-fűszeres parfüm és a sülő tészta elegye – hol az egyik, hol a másik erősebb.

A szombatom úgy nézett ki, hogy vettem egy pár gyöngy fülbevalót a színes-szagos piacon, betoltam egy „fehér pizzát” bivalymozzarellával, gorgonzolával és taleggio sajttal, felmásztam a majdnem száz méter magas Asinelli-toronyba – ahonnan látszott, hogy ez a város tényleg semmi máshoz nem fogható –, mászkáltam erre-arra, szívecske alakú mentolos-csokis kézműves jégkrémmel leettem a fuksziaszínű cicanadrágomat, betévedtem egy szaxofontól kezdve matrjoskáig mindent felvonultató kirakodóvásárba, csak ott létező boltokban vettem hófehér selyeminget és nyári ruhákat, megvacsoráztam egy szomorú szemű helyi halat, aztán sok-sok kilométer után megint a főtéren kikötve megállapítottam, hogy nagyjából így illik kinéznie egy tisztességes napnak.

Vasárnap sonkás-krémsajtos bolognai szelettel és grillezett zöldségekkel alapoztam meg a napi energiamennyiséget, majd az utcára kilépve rájöttem, hogy olyan kicsi városban vagyok, ahol ennyi idő után már rengeteg ismerős arc jön szembe. A Giardini Margherita park volt az első tudatos cél, de legnagyobb meglepetésemre egyáltalán nem kellett navigációt használni: a tornyok és a főtér olyan biztos pontot jelentenek ott, hogy nem lehet eltévedni. (Meg ha eltéved az ember, akkor is szépet lát, csak ugye mást.)

Én egy sima parkra számítottam, sok zölddel meg ilyen cuccokkal. Ehhez képest egy kis földi paradicsomba csöppentem a szökőkutas tó partján napfényben csillogó kövekkel, csatornából kikandikáló békés kis gyíkkal, a makulátlan pázsiton elnyúló helyiekkel, és végeláthatatlanul sorakozó pavilonokkal, ahol virágtól kezdve a fűszereken és az ékszereken át a bútorokig egyszerűen mindent lehet venni. Turista egy szál se, sehol egy fényképezőgép. Itt lecsüccsentem egy picit napozni, aztán szétnéztem mindenfelé. Igazi préselt virágsziromból készült fülbevalóval távoztam, visszafelé menet pedig belebotlottam életem fagyijába, amit szendvicsben, azaz nagyobbacska focacciában is lehetett kérni.

A csokit meg vaníliát el lehet felejteni: a különleges – többnyire mascarpone vagy ricotta alapú – ízkompozíciók ember-nevet kaptak, úgyhogy Michelangelót, Guglielmót és Emmát kértem, másnap pedig visszatértem Ludovicóért, Edoardóért és Regináért. Estefelé bementem egy templomba, amin tábla hirdette, hogy San Pietro bazilika. Belépőm majdhogynem látványosra sikeredett, mert váratlanul ért, hogy a felebarátok szó szerint már a küszöbön térdre vetik magukat, hogy keresztet vessenek. Így kis híján hátba rúgtam valakit, aki történetesen nemcsak felebarát volt, hanem csuhában meg szandálban amolyan igazi. Még szerencse, hogy csak majdnem, így nem kellett sűrű mamma miák közepette scuziznom sem.

Vasárnaponként egyébként olyan retró hangszórón keresztül szól az utcán az istentisztelet, mint amilyenen a Csinibabában mondja be a lottószámokat a házmester.

Hétfőn, a hazaindulás napján sétával kezdtem – és ámulva-bámulva vettem tudomásul, hogy a kedvenc napfényes sétálóutcáimban buszok száguldoznak, munkába meg iskolába igyekvő szürke tömeggel, szemerkélő esőben. Mintha az időjárás is legyintett volna, hogy a bulinak itt és most vége van. De Bolognának még ez is jól állt, úgyhogy még egyszer kinézelődtem magam.

Amikor ebéd menüt kértem egy étteremben, és mondták, hogy spaghetti bolognese van secondival, azaz másodikkal, hirtelen azt hittem, félreértettem. Nem értettem félre. A házi készítésű paradicsomos-bazsalikomos-olívás spagetti után frankón kihozták a sült kolbászt krumplival és egyik máshol kaphatóhoz sem hasonlítható friss kenyérrel. Nem vagyok egy madárétkű teremtés, szóval némi szemrebbenést követően eltüntettem, ám amikor megkérdezték, kérek-e desszertet, felröhögtem és továbbmentem.

A város legrégebbi parkja, a Montagnola pont útba esett az állomás felé menet, ahol kétes elemek ájfónról bömböltetett olasz rapzenére bólogattak a padokon, én pedig hintáztam egyet.

A reptéri buszhoz igyekezve megállított egy háromféle zöldbe – smaragd, fű és alma – öltözött, narancssárgára rúzsozott nyolcvan körüli néni, hogy hol vettem a fehér alapon rózsamintás bőrdzsekimet. Ő volt a sokadik, a hétvége alatt helyinek nézett. „Ungheria! New Yorker!” – feleltem a tőlem telhető legbölcsebben a levendulaillatú kölnifelhőmben, mire lemondóan legyintett. Armanit kellett volna mondanom szerintem.

A bolognai búcsú előtt még fontolóra vettem, hogy az egyik formás kis Fiat Pandából kiszedem a digót és egyenesen hazavezetek, ám végül ellenálltam a kísértésnek, mivel azért repülni is szeretek. A hangulat egészen Kőbánya-Kispestig követett, mert egy olasz bácsi megosztotta velem az életét a 200E-n – olaszul, természetesen. Úgy pedig minden élet nagyszerűnek hangzik, ugye…


További utazós posztok itt!


Még több cikk: