Néhány napja történt, hogy egy munka kontextusú levélben a „csinájjá valamit, mert ez rohadt égő, bazmeg” szófordulatot alkalmaztam a közbenjárás szükségességének kiemelésére.

Ez önmagában még csöppet sem szokatlan. Az viszont annál inkább, hogy miután a címzett is egyetértett a helyzet súlyosságával, egyszerűen továbbította az e-mailemet a megoldásban illetékes elvtársnak.

Akit amúgy nem ismerek, és ezek után valószínűleg nem is tudna őszinte mosollyal kezet nyújtani nekem, hiszen indokolatlan mennyiségű felkiáltójel kíséretében kiakadt, hogy „nem ezt érdemlem!!!”

Van ez így. | Fotó: hexjam.com

Van ez így. | Fotó: hexjam.com

Hát persze! Azt a fajta százszázalékos nyíltságot, amit semmiféle külső elvárás nem árnyékol be, nem lehet csak úgy lépten-nyomon rázúdítani mindenkire. Főleg egy ismeretlenre. Úgyis mondhatnám, hogy kevesen érdemlik meg.

Az én világomban minden gondolatnak és érzésnek alanyi joga van a lehető legkifejezőbb megnyilvánulásra. Onnan tudom, ha egy helyzet nem az enyém, hogy meg kell válogatnom benne a szavaimat.

Mert nemcsak az számít, hogy az ember mint ír vagy mond, hanem az is, hogy miként írja vagy mondja.

Sokan nem tudnak mit kezdeni a meg nem válogatott szavakkal. Annyira ráálltak az ilyen-olyan megfelelési igényre, hogy már a megfogalmazódás előtt bekapcsol náluk a cenzúra. És ha meglátnak vagy hallanak egy kósza bazmeget, akkor a szívükhöz kapnak, mert erre ’86 óta nem volt náluk példa.

Pedig verbális eszköztárunk nem véletlenül tartalmaz „csúnya” szavakat. Akinek a lábára lépnek a buszon, feltehetően nem úgy nyilvánul meg ösztönösen, hogy „Drága felebarátom, kérlek, legalább helyezd a másik alsó végtagodra a teljes testsúlyodat, ha már ekképp teszed tiszteletedet az intim zónámban!” Létezik erre kevésbé szofisztikált kifejezésmód is, amely figyelemfelhívó jellegének köszönhetően képes gyorsan és hatékonyan tenni a szituáció megoldásáért.

A korlátok nélküli eszmecsere nem feltétlenül foglalja magában a káromkodást, bár én imádom behozni oda is, ahol nem elvileg nem lenne helye.

A „mocskos” száj tisztább emberi kapcsolatokat enged.

Nincs zsákbamacska. Nincs agyalás. Nincs olyan, hogy „jaj, tényleg úgy gondolta?” Mert kijön az, ami van, és úgy, ahogy van.

De mondom: ehhez feltétlenül kellenek „csúnya” – vagy akár „szép” – szavak. Előfordult már, hogy nagy büszkén mutattak be egy megbeszélésen valami nagyléptékűnek tartott szerkesztőségi rendszerfejlesztést, amit szemlátomást olyanok alkottak meg, akiknek a mindennapi munkafolyamatokra nincs semmi rálátásuk. Egy csepp se. Ezt minden jelenlévőnek tudnia kellett, ám mégis én voltam az, aki megszólalt, hogy hát szerintem ennek semmi értelme, de azért köszönjük szépen.

Mert aki kimondja az ilyeneket, az egy kicsit a többiek helyett is kimondja őket.

A többiek meg számítani kezdenek rá, így lesz belőle megmondóember. Régen belecsúsztam ebbe a szerepbe, aztán rájöttem, hogy egy fenét fogok én mások helyett megmondani mindent. Még így is belecsúszom néha: például a fenti helyzetben, amikor a szavaimmal ragyogóan oldalba lehetett bökni egy számomra ismeretlent. Csak hát hanyatt esett tőle szegényke, mert nincs hozzászokva a finomítás nélkül áradó őszinteség elemi erejéhez, amit nem nyom el a jó öreg „tetszeni akarok” kényszer.

Pedig szerintem így lenne természetes.


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk: