High-res version

Megint a fejemre nőttek a teendők, ám ezúttal úgy reagáltam, mint még soha.

Hát ez nem egy olyan téma, amiről lazán nyilatkozgat az ember lánya. De ha már így alakult, akkor elmondom, hogy én nagyon sokáig mindent beleadtam a munkámba. Minden időmet és energiámat. Önként, szívesen, sőt magától értetődő módon tettem, mert valahogy ez volt számomra természetes. Aztán egy-két éve bevillant, hogy nem árt, ha mellette legalább magamra jut némi erőforráska, s hatalmas előrelépésnek tartottam aszerint élni a napjaimat.

Ennek ellenére néha hiba csúszott a mátrixba, és az egyébként átgondolva vállalt teendőhalomra olykor rátelepedett némi extra. Amire nyilván örömmel mondtam igent, mert munkáslétem elején a lelkem legmélyébe ivódott, hogy a meló az kincs, ezért sohasem mondunk rá nemet. Pláne, ha fizet. Én szerencsére sohasem dolgoztam ingyen, de onnan jövök, ahol nem azt kérdezték, mennyit keresek, jól keresek-e, hanem hogy egyáltalán fizetnek-e.

Egyértelműnek tartottam, hogy ha rendesen meg akarok élni, akkor hülyére kell dolgoznom magamat. Vagy félretenni a becsületemet. És akkor már inkább a hülyére dolgozás mellett döntöttem.

Szerencsés vagyok, mert a vállalkozói lét kezdeti mélypontját leszámítva mindig azt csinálhattam, amit szeretek. Nem néztem közben az órát, nem számolgattam a filléreket. Egyszerűen csak sodródtam az árral, és menet közben a világ legtermészetesebb dolgává vált, hogy egy nap alatt elvégzek három teljes munkaidős munkát. Ami még matematikailag is korrekt, hiszen huszonnégy órába pont belefér a háromszor nyolc, ugye.

A nagy felismerés hatására, miszerint így minden egyébre nulla marad, azóta beértem mindössze két és félszer nyolccal. Közben megküzdöttem a lelkiismeretemmel, hogy miért jöttem el egy helyről, és miért csak két könyvfordítást vállaltam. Megtanultam sáfárkodni az idővel: megtanultam fényes délben eltűnni, ha éppen úgy tartotta kedvem, és megtanultam bepasszírozni egy jógaórát oda-vissza közlekedéssel együtt akkorra, amikor két munka tartott rám igényt egyszerre.

De mindig kész lettem mindennel. A tér-idő törvényeknél a határidő sokkal szentebb. Legalábbis az volt egészen addig, amikor a múlt héten meg nem fogalmazódott bennem egy kora hajnali órán ide-oda kattintgatva, hogy mi a jó büdös lófaszt csinálok éppen. Szinte megelevenedett előttem, ahogy a felsőbb énem Besenyő Pista bácsi hangján felteszi nekem a kérdést:

„Nooormális, Margit?”

Én pedig ahelyett, hogy vállat sem vonva tovább kattintgattam volna, bő másfél másodperc alatt őszinte rácsodálkozással eljutottam oda, hogy az összes megbecsült szerződésemet halál komolyan márazonnal módosítani óhajtom, módosítási lehetőség hiányában pedig inkább felmondom. Mert ezt így már nem akarom. Nem megy tovább. Nem én vagyok.

Semmi indulat. Semmi kétség. Egyszerű, tárgyilagos felismerés.

Mintha felnéztem volna az égre, hogy megállapítsam: a hold éppen fogyóban van. Az neki az aktuális és vitathatatlan állapota. Megvan a létezésének a természetes ciklusa. Nemrég volt teli, s annak a végén bizonyára megállapította, hogy most akkor ideje a megújulás felé transzformálódni. Hát a francokat leszek én örök telihold, aki a világegyetem törvényszerűségeit meghazudtolva folyton az égnek ugyanazon pontján akar mindent beragyogni!

A francokat leszek én, akinek a regényében az Élete és munkássága rész csak a munkásságáról szól, mert élete közben elfelejtett lenni!

Igen ám, de hogy kell a változásnak nekilátni? Gyűrjem fel a pizsamám ujját, borítsam fel a saját íróasztalomat, és tüntetőleg vonuljak ki azt a drága bölcs holdat ugatni? Ez lett volna a legegyszerűbb alternatíva, aminél a megoldás egy kicsit prózaibb.

A lényem legmélyére kellett néznem, hogy mi az, amit igazán szeretek csinálni – és nem azért „szeretem”, mert szakmailag vagy bármilyen más szempontból objektíve előrevisz engem. Hanem azért, mert mindenféle külső mércétől függetlenül a magaménak érzem, s ez a fajta azonosságtudat képes fizikai síkra is lehozni a szellemi bőséget.

A válasznak az a része egyszerű volt, hogy írni, alkotni, ötletelni, áramoltatni szeretek.

Az a része viszont kevésbé esett jól, hogy minden adminisztratív, vagy akár a legkevésbé gépies teendőt rám száradt pikkelyként akarok azonnal lemarni magamról.

Merthogy tudniillik én lassan kilenc éve szerkesztő vagyok. Amit imádtam, hiszen a szövegek gyors és hatékony csinosítgatása aranyos kis feladat. Továbbá online marketinges is vagyok, amit szintén imádtam, mert hát a Facebook jó móka. De most mintha megkérdezte volna tőlem Besenyő Pista bácsi, hogy ugyan komolyan gondolom-e kisiparosnak lenni, mások szövegeivel, hirdetéseivel meg akármijeivel babrálni… miközben semmit sem teremtek, csak gyakorlatilag eladom az időmet.

Vettem hát egy mély lélegzetet, és szépen elmondtam mindenkinek, mit szeretnék csinálni a jövőben. Amit már nem, azt terveim szerint heteken belül leteszem – hadd folytassa olyan, akinek pont az adja meg a teljességet.

Én mostantól nem a munkával töltött idővel határozom meg a saját értékemet. A munkám értékét pedig nem a rá fordított idővel, hanem az eredményével mérem.


Kapcsolódó posztok:


Kapcsolódó klip:


Még több cikk: