Aki boldog lesz, és aki a kis szarságcsomagját is magával cipeli.

Érdekes párbeszédre lettem figyelmes a Gellért téren. (Ami elé már nem mondom, hogy Szent, mert a teljes megnevezés miatt feszt turistának néztek.)

„Anya, miért ilyen nagyon csúnya a villamooos?” – kérdezte egy fürtös pici lány úgy, mintha ez volna a világ legszörnyűbb csapása. A lelkem mélyén azért igazat adtam neki, mert tényleg iszonyúan – ám korántsem szokatlanul – ronda példány fékezett le előttünk úgy, mintha szét akarna esni.

De hamar jött az anyuka válasza, nem sok időm maradt BKV-problémákon filozofálni.

Köztes állapot? | Fotó: expat-life.com

Köztes állapot? | Fotó: expat-life.com

„Azért, kicsim, mert Magyarországon vagyunk. De nemsokára megyünk haza!” – felelte némileg unottan, makulátlan magyarsággal a mama. „Ja, akkor jó…” – vont vállat a csemete, s látszott rajta: valahogy nem érzi magát biztonságban ott, ahol ilyen villamosok vannak.

A jelenetet olyan tanulságosnak találtam, hogy ki is posztoltam a Facebookra. Sok elgondolkodtató hozzászólás érkezett, ám az egyik különösen ütősre sikeredett.

„Az én gyerekemnek sem magyar föld lesz a haza. De örülök neki, mert ő fogja tudni szeretni a hazáját, nekem sajnos ez nem adatott meg” – írta egy lány Nagy-Britanniából. Nemrég költözött oda a férjével, így a „száz százalékig” magyar babájuknak nem magyar lesz a szíve.

Tudom, hogy ebbe sokaknak borzalmas belegondolni, és egyfajta kölcsönös veszteségként értékelik a helyzetet. Az értékelés azonban olyan csalóka dolog, ami álruhába bújva elsősorban az értékelőről szól.

Minden, amit az ember a kivándorlókról – vagy bárki másról – mond, tulajdonképpen az önminősítés legőszintébb, legmélyebbről jövő fajtája.

Ennek tudatában bocsátkozom most egy kis csoportosításba. Eleinte azt hittem, több kategória lesz, hiszen olyan sokszínűek az új otthonként elfogadott kultúrák, a sorsok, az életek.

Mire nekiláttam megírni, rájöttem: a kétféle hozzáállás valamelyike határoz meg mindent, a többi csak az „ugyanaz pepitában” esete. Íme, a két attitűd, ami megvan mindenkiben – mégis az egyik felé szokott billenni a mérleg nyelve.

1. Aki menekül valami elől

Legyen az a múlt, egy kudarcnak tűnő pályaválasztás, egy kényszerűnek érzett állás, egy mély nyomot hagyó emberi kapcsolat, egy ocsmány villamos, esetleg az említettek tetszőleges kombinációja.

Akár távoli indokot is lehet emlegetni, ha az illető még nem áll készen a szembesülésre: mondhatja, hogy kibírhatatlan a politikai helyzet. Miközben nyilván tudja valahol a lénye legmélyén, hogy harmonikus létezésben nemigen jutna eszébe pártokat szidni.

(Villamosokat se. Előttem is a saját belső játszmám elevenedik meg csörgő-zörgő sárga veszedelmek és szókimondó kislánykák képében, mert szenvedélyesen imádok vezetni, s hiányérzet tátong a lelkemben, amikor nincs mit. Máskülönben autentikus retró műremeknek vélném még a kék metrót is.)

Aki menekül, sajnos magával cipeli a menekülés okának lenyomatát.

Azokat a gondolatokat és érzéseket, amiket a negatívan megélt dolog ébreszt benne. Trauma után az idő gyógyítgatja ugyan a sebeket, ám újra és újra feltépni őket már döntés kérdése. Színtiszta szabad akarat, amikor valaki kinyilvánítja, hogy szar a hazája, szar a munkája, szar emberek veszik körül, úgyhogy inkább az egészet hagyja a picsába. Hátha odakint kevésbé szar.

Pedig odakintről ugyanaz köszön vissza, ami odabent van.

A földi létezés nem véletlenül lett úgy kitalálva, hogy a lehető legszószerintibb értelemben mindig van szar mindnyájunkban. Amit el kell engedni, mert a tartogatásából semmi jó nem sül ki. De sokan a pálmafák vagy az alagsori mosogató helyiség neonfényének árnyékában is ugyanazt tartogatják magukban, amit itt tartogattak. Akkor meg igazából tökmindegy, hol vannak.

2. Aki tart valami felé

Felszegett fejjel előrenéz. Azért megy, hogy megvalósítson valamit, ami fontos neki. Tudja és érzi, hogy egy másik országban várja őt valami, s nem fél azt megélni. Főleg a pozitivitás hajtja előre.

Látja maga előtt, milyen életet szeretne – nem pedig folyton az a kép kísérti, hogy milyet nem.

Persze, ez a lapjárás sem foglalja magában alapjáraton az adu ászt, mert hatalmas meccs kinyilvánítani, hogy „én mást szeretnék”. Nem az a lényeg, hogy jobbat vagy rosszabbat – még akkor sem, ha nyilván jobbat –, hanem a másra való igény felvállalása.

(Ez még országon belüli moccanásnál is viharokat okozott nálam. Hogy akarhatok-e mást és máshogyan, mint ahogy azt otthonról hoztam. Hogy mi az, ami a saját belülről fakadó vágyam, nem pedig valamiféle lázadás vagy megfelelési kényszer szürke lenyomata.)

A menekülőhöz képest egészen másképpen alakulnak a mindennapjai annak, aki nem azért megy, mert üldözi valami, hanem azért, mert hívja. Szert tesz egyfajta tartásra, amitől teljes fényében tündököl mellette a pálmafa, és isten bizony megszépíti az alagsori mosogató helyiség neonfényének az árnyéka.

Ami közös bennük…

Lehetnek vezérigazgatók vagy pizzafutárok. Családosok vagy egyedülállók. Diplomások vagy iskolázatlanok. Fiatalok vagy idősek. Lehetnek akárkik, tűnhetnek akármilyennek.

Életüket mégsem az efféle címkék határozzák meg – hanem az, hogy melyik hozzáállással vágtak neki a nagyvilágnak, és úgy általában mindennek.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: