Inkább egy sunyi kis törpe, aki angyalkának öltözve suttogja a füledbe, miért nem illik szépnek, jónak és okosnak lenned. Hogy a benned rejlő potenciált még saját magad előtt is sürgősen tagadd le!

Nekem is megtanították annak idején, hogy az a jó kislány, aki szerény. A kisfiúknak nem tudom, mit tanítottak, de valószínűleg ugyanezt, hiszen az iskolában látszott, mennyire nem tudják kezelni a gyerekek, ha kitűnnek valamiben.

Vagy pironkodva álltak egyik lábukról a másikra, amikor véletlenül megnyertek egy tanulmányi versenyt, vagy pedig kábítószerként kaptak rá a külső visszajelzésre, és mellüket titokban veregetve függővé váltak tőle. Nálam mindkét végletes magatartásforma megvolt, mire rájöttem, hogy társadalmilag elvárt forgatókönyvet követek velük a zsigerből jövő reakcióim helyett.

Proud to be modest?

Proud to be modest?

Nézzünk csak egy hétköznapi példát a szerénységre. Tegyük fel, hogy megdicsérik a nadrágodat.

Erre legyinthetsz, hogy á, hagyjad már, tök régi darab. És dönthetsz úgy, hogy soha többet nem veszed fel, mert nem akarsz feltűnni benne. (Megfigyelted már, mennyire sokkolóan egyforma cuccokban jár az emberek többsége…?)

De dönthetsz úgy is, hogy veszel még három másik hasonlót, hiszen így a szerénységed megőrzésével, érdemeid hangoztatása vagy direkt mutogatása nélkül zsebelhetsz be minél több pozitív feedbacket. (Megvan az a tekintet, amivel az ultrafeszülős cuccba bújt nők néznek szét a villamoson, hogy felmérjék, vajon hányan bámulják őket?)

Észre se vettem, de én eljutottam arra a pontra, hogy mosolyogva megköszönöm a dicséretet, és gondolatban hozzáteszem: a nadrág még hagyján ahhoz képest, amit beletettem!

Azért csak gondolatban, mert a szerénységemből út közben ennyi maradt. Nem így néznének ki a mindennapjaim, ha a nagy szerénység mellett teszem le a voksomat. Nem így nézne ki az életem, és nem így néznék ki én sem. Nem feltétlen rosszabbul, de az fix, hogy máshogy. Mert akkor úgy nézne ki mindez, ahogy a szerénység egyetemes sztenderdje szerint ki kell néznie, nem pedig úgy, ahogy a belső indíttatásaim szerint a magaménak érzem.

Persze, nem könnyű kinőni a szerénységet. Ő gyakran kántálja a kedvenc mondatait, miszerint „jó ez így”, „mit akarsz még?”, „megvan mindened, ami kell”.

Mindenkinél eljön a pont, amikor eltöpreng, tényleg jó-e így, mit akar még, és valójában mi kell neki. A szerénység legalattomosabb vonása, hogy gyakran már az őszinte választ is megakadályozza. Miért ne lenne jó, ami mások szerint irigylésre méltó? Szabad-e akarni valamit, amiből csak a kiváltságosoknak – és főleg a szerényteleneknek – adatik? Elfogadható-e, ha más kell, mint a többségnek?

Szerintem akkor álltam át a szerénytelenek közé, amikor azt mondtam magamnak: merek nagyot és sajátot álmodni.

„Nagy” alatt nem valamiféle objektív csillámpóniságot értek, hanem azt, hogy én magam nagyszerűnek éljem meg a helyzetet. Ehhez először is (f)el kellett ismernem, miben vagyok nagyszerű. Úgy álltam neki, hogy „hát ebben meg ebben nem vagyok annyira rossz, de lehetnék sokkal jobb is sajnos”. Most már ki tudom mondani, ha valamiben jó vagyok, és szívből örülök neki, hogy abban is mindig lehet fejlődni.

Most már nem pottyanok bele abba a csapdába, hogy önmagam helyett inkább erényesnek akarjak látszani.


Még több cikk: