Azt hittem, sírva-ordítva kuporodom a sarokba – s amíg ez a lidérc el nem múlik, ki sem jövök onnan. De jobb ötletem támadt.

Először az jutott eszembe, hogy szerzek valami lónyugtatót is megszégyenítő cuccot, amit intravénásan betolok. Sőt, inkább nagy dózisban vonszolom magam után infúziós állványon.

Hiába, én is arra szocializálódtam, hogy a fájdalom a test úri huncutsága, szóval gyorsan ki kell ikszelni, mint egy bosszantó hirdetést netezéskor, aztán hadd menjen tovább minden úgy, ahogy volt. Olyan világban élünk, amelyikben a hirdetés szerint nincs idő a fájdalomra – és szerintem még kevesebb jut önmagunkra.

Pedig a fájdalom üzenet, és nagyon sokat tud mesélni, ha meghallgatja az ember. Viszont a fasznak van kedve üzeneteket hallgatni, amikor éppen fáj, ugye.

Valahogy így.

Valahogy így.

Bennem sem buzgott a lelkesedés egy rögtönzött önismereti továbbképzés felé, miközben az egész felső fogsoromhoz kapcsolódó összes idegszál lángba borult a pofámban, s a foggyökér-ágacskák mintha a pokol kapuiként megnyílva egy-egy tőrré fajultak volna, hogy egészen az agyamig felszúrva lassacskán forogni kezdjenek a húsomban-csontomban – lélegzetvételnyi szusszanást sem hagyva.

Éreztem már ezt meg azt. Volt pár olyan pillanatom az életben, amikor elkerekedett a szemem, hogy hűha.

De rémálmomban sem gondoltam, hogy ilyen elementáris erejű fájdalom egyáltalán van. Hogy fizikailag lehetséges. Meglepett, hogy nem kapcsol ki tőle egyszerűen az idegrendszerem, nem billen ki a Föld tengelye, nem szakad atomjaira a naprendszer.

És mindez ráadásul egy olyan dolog miatt, amit önként vállaltam, a napokat visszaszámolva tiszta szívből vártam!

Megkaptam felülre is a fogszabályzómat.

Nem apró esztétikai korrekcióról van szó: centikben mérhető utat kell megtenniük a fogaimnak. Abban a tudatban éltem néhány hónappal ezelőttig, hogy nekem csak enyhe, ám annál zavaróbb nyuszi- (tehát előreálló) fogam van. Ám kiderült, hogy a harapásmintám orthodontológiai elváltozások egész sorának tankönyvbe illő iskolapéldája. Múltkor láttam a saját kiinduló gipszmintámat, és hát meg kellett állapítanom, hogy az azóta szépen szintbe került alsó fogsorom is úgy nézett ki, mintha vasvillával lett volna összehányva.

Ezt egyébként azok is hitetlenkedve olvashatják most, akik ezerszer láttak.

Olyan felépítésű a szám, hogy csak eszeveszett röhögés közepette látszott a baj. Igen ám, de én eszeveszett röhögés közepette is szeretnék önazonos lenni, boldogan és takargatnivaló nélkül létezni.

Szóval derűsen feküdtem a fogorvosi székbe. Főleg, amikor végre a felső ívre is felkerült az apró kristályok alkotta ékszernek is beillő, hiper-szuper szerkezet. Akkor már az alsónak a példájából tudtam, hogy ez is egy gyors és látványos, napról napra szépítő csoda lesz.

Pont ezért lepett meg, hogy ebbe most mintha bele kéne döglenem. Miért fáj ez sokkal jobban? Miért fáj ennyire? Oké, hogy az orvosom már a lenti körnél is folyamatos fájdalomcsillapító-szedést javasolt a hozzászokáskor, mert ez egy olyan történet, ahol állandó erőhatás melletti folyamatos csontelhalás és csontképződés történik (non-stop születés és pusztulás, milyen költői!), ám annál valahogy nem baszódott ki nálam a biztosíték.

Ennél igen.

Fene se gondolta volna, hogy pont a nyuszifogam fog ennyire megkínozni!

A második estén könnyeket ittam a pépesre turmixolt saláta mellé. Ekkor jött el a pillanat, hogy már nem bírtam tovább.

Döntenem kellett, hogy levánszorgok a patikába eltátogni, hogy kérek egy fél raklapnyi legerősebb valamit, vagy pedig megbeszélem magammal, mi a lófasz ez az egész.

A tudati fájdalomcsillapításban semmiféle hókuszpókusz nincs. Lehet hozzá használni ilyen-olyan kőbe vésett technikákat, szimbólumokat, kristályokat, szertartásokat… de nem az a fajta vagyok, aki látványosan szokott „varázsolni”. Én csak némán megkérdezem magamtól, hogy mi fáj – és igyekszem meghallani a válaszként kapott mesét.

A séta közben intézett belső párbeszédet változtatás nélkül fogom közölni:


– Mi fáj?
– A fogam, baszd meg! Az egész pofám! A koponyám! Az agyam! Szétmegy!
– Ja, hát a torlódás tényleg szétmegy hálistennek. De miért fáj ennyire?
– Mert a felső jobban kiáll, több meló van vele!


Hoppá, negatív hiedelem fülön csípve! A fogszabályzónak ugyanis teljesen mindegy, mivel mennyi meló van, hiszen ugyanazon az elven, ugyanakkora erőhatással helyrehozza. Csak ezt nemrég tudtam meg, így masszívan dolgozik bennem a korábbi előítélet.

Márpedig az előítélet meghatározza az érzékelést – sőt, megváltoztatni is képes.


– Na, mintha egy picit jobb lenne, de még mindig indokolatlanul kurvaszar. Mi fáj, mondjad!
– Mi fáj? Az, hogy nyolcéves korom óta takargatom a szám, mert sohasem értettem, mit keresnek benne ezek a furán nőtt akármicsodák! Az, hogy hiába ismernek olyannak, aki önfeledten nevet, szerintem soha nem kacagtam úgy, hogy ne ez járt volna a fejemben! Hogy a fényképeken folyton kretén arcot vágok, mert olyan béna az összeszorított ajkú kényszeredett mosoly! Hogy most készült rólam vagy kétszáz fehérneműs fotó, de ötből négyen Jessica Rabbit helyett kibaszott Tapsi Hapsi vagyok! Ez fáj, tudod???


Szó szerint belém hasított, hogy tényleg ez az. Bele a fogamba.

Nem is az fájt, hanem én fájtam. Eggyé váltam a fájdalommal.

Alapjáraton még magamnak is pókerarccal és tárgyilagosan nyilatkoztam a projekt elején, hogy szép mosolyt szeretnék, fogszabim lesz, ennyi. Erre tessék, tulajdonképpen nem is a fizikai fájdalomtól folynak a könnyeim…


– Most már tudom. Fáj még valami?
– Igen! Az fáj, hogy fáj. Gyengének érzem magam. Nem akarok picsogni! Erős akarok lenni! Takarodjon a fájdalom, takarodjanak a helyükre a fogaim!
– Figyelj, én megengedem, hogy fájjon. Sírhatsz-ordíthatsz, ha jólesik.
– ??? De akkor kivel fogok küzdeni? Ezzel a dróttal?
– Egyáltalán nem kell küzdeni. A dróttal meg aztán végképp. Csak hagyni, engedni, belelazulni. Elég szem előtt tartani a célt, a többi pedig megoldódik. Megvalósul az álom: a test, amin már nem kell változtatni.
– ??? De akkor mostantól kénytelen leszek másfelé összpontosítani? Azt hogy kell, baszki? Olyan jól lefoglalt ez az átváltozós téma pedig!
– Változás mindig van. Átváltozás is. Csak most olyan változásoknak jön el az ideje, amik túlmutatnak a fizikai síkon. Amik belül vannak. Amiknél nem küszködve kell véget vetni egy áldatlan állapotnak, hanem csak hagyni megtörténni a csodákat.


Ezen a ponton eszméltem rá, hogy elmúlt a fájdalom. Egy viszonylag erőske húzásérzet maradt utána, ami az előzményekhez képest tavaszi szellős cirógatásnak hatott. Azóta sincs gond, noha még a „rettegett” első három napban vagyok.

Testi szinten valószínűleg ugyanide vezetett volna néhány laboratóriumi körülmények között kifejlesztett bogyó.

Csak néha(?) nem az a fontos.


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk: