Mindenkinek megvan a magához való esze?

„Nem egy agysebész, de megvan a magához való esze, az tény!” – mondtam nemrég valakire, akit amúgy kedvelek. Azóta is cseszeget miatta a lelkiismeretem.

Mert valószínűleg tényleg mindenkinek megvan a magához való esze. Csak hát folyton megdöbbenek a bődületes különbségeken. Hiszen van az a szint, ami már az életképesség alsó határát súrolja – és mégis.

Az életképesség egyébként relatív, hiszen a legnagyobb zsenik együtt lavíroznak rajta a hülyék legkilátástalanabb rétegével: előbbiek a szellemi izzástól felejtenek el enni meg aludni, utóbbiak pedig sajnos hajlamosak elfelejteni minden mást is. De nem baj, hiszen ami elfelejtődik, annak bizonyára elfelejtve kell lenni.

Így is lehet.
Így is lehet.

Régen végtelenül bosszantott a gondolat, hogy az emberek nem használják az agyukat. Pedig van nekik, csak elő kéne venni. Lusták hozzá, emiatt pedig többnyire nekem kell szívni. Elvégezni utánuk a munkát, kijavítani a hibákat, hetvenedjére elmagyarázni ugyanazt, satöbbi.

Aztán rájöttem, hogy basszuskulcs, én se voltam éppen egy agytröszt ezzel az elképzeléssel, hiszen jól néznénk ki, ha mindenki objektív értelemben okos lenne. Ha Pista bácsi úgy szólna át frissen begipszelt lábbal Mari néninek a szomszédba, hogy ejnye, mégsem állandó a lépcső meredekségének meg a gravitációnak a hányadosa.

Ehelyett Pista bácsi úgy fogalmaz a történteket illetően, hogy „eltaknyútam, e!” Hanyag eleganciával kihagyván az alacsony szőlő-, ámde magas alkoholtartalmú szeszesital reakcióidőre gyakorolt hatását. Mert nem fontos. Úgyis tudja mindenki. Pista bácsitól senki sem várja el a mindennapi szituációk tudományos elemzését. Aki mégis, rögtön áthuppan a sötét oldalra, a hülyék közé.

Régen különösen zavartak engem a hülyék, mert nagyon szerettem volna okos lenni.

Jólesett ezt a fajta kontrasztot kijelölni. Aztán rájöttem, hogy olyan versenyről van szó, amiben mindenki egyéniben indul, és úgy is végzi. Saját magunkhoz képest pedig kétfajta helyezés létezik: a „feladta”, illetve a „célba ért”. És a legszebb az egészben, hogy sugárhajtású repülőgéppel vagy akár négykézláb is célba lehet érni. Csak más az út, más a tanulnivaló.

A nagy büdös helyzet pedig, hogy mindenki pontosan annyi ésszel él, amennyi kell neki.

Az okos nagyjából sejti, mi mindent nem tud még, így főként tudatos tanulás által fejlődik. A hülye meg azt hiszi, hogy neki aztán semmi újat nem lehet mutatni, így ösztönös tapasztalás révén tud inkább haladni. Mindketten okulnak, mindketten előre mozdulnak – mindössze másképp.

A négyéves Móricka például nagyjából már felméri, hogy nem túl egészséges az elektromos árammal való közvetlen érintkezés, a vele egykorú Ödönke pedig belenyal a konnektorba, mert fingja sincs. És ez a felnőtteknél is így van, csak akkor már egy árnyalatnyival cikibb.

Elvégre ha szegény Ödönkét sikerül helyre kalapálni, akkor bizonyos megkerülhetetlen biológiai törvényszerűségek miatt óhatatlanul fel fog nőni. Lesz valahonnan pénze. Lesz párja, aki hasonszőrűsége révén okosnak fogja látni. Fognak szaporodni is – mert annak a mikéntje nem az IQ-n múlik. És ott lesz Ödönke dzsunior, aki a szüleitől feltehetően minden nagy kérdésére roppantmód kimerítő választ fog kapni.

Az objektíve okos felmenő hátránya viszont, hogy csemetéje idő hiányában – a magas szintű teendők közepette – talán semmilyen választ nem fog kapni. És akkor a kicsi a tapasztalás ösvényére lépve elindul Ödönke dzsuniorral kettőharmincat kísérteni, hogy utóbbinak az apukája bosszankodva nosztalgiázhasson a sürgősségin. De az is megeshet, hogy a kicsiknek pont a nem létező vagy rossz válaszokból lesz elege, s pusztán dacból megpróbálják tanulással kihozni magukból a legtöbbet.

Aki megpróbál kihozni magából valamit, hülye eleve nem lehet. A többiek pedig eléldegélnek egyik napról a másikra, s nem nagyon értik, mit pattognak állandóan emezek.

A magunkhoz való ész tehát nem feltétlenül sokismeretlenes egyenletrendszerek megoldását jelenti. Hanem a kognitív hátteret, ami az életfeladatunk teljesítéséhez szükséges tudás- és tapasztalatanyag megszerzéséhez vezet.

Igyekszem hát elfogadni, hogy valakinek a konnektor a tanítómestere.


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk:

 

2 Comments

  1. Sajnos részemről még nem jutottam el odáig, hogy minden további nélkül elfogadjam a másik hülyeségét. Rosszabb esetben olykor meglehetősen nagyképűvé tudok válni.
    Bár engem a leginkább azok az emberek bosszantanak, akik látványosan saját maguk alatt vágják a fát, hiába figyelmezteti őket az ember, hogy “figyelj, ez nem lesz frankó, mert csattanós vége lesz”, csinálja a marhaságát tovább, miközben szentül meg van róla győződve, hogy minden, amit ő csinál az teljesen rendben van, a világ körülötte hülye és rossz és egyébként is.
    Hú, na ők a menthetetlenek, aztán persze, mikor koppannak, képtelenek belátni, hogy hibáztak és a világ az ami továbbra is rossz és hibás.
    Jó persze, tapasztalni vagyunk itt a földön, de hihetetlen, hogy néha mint a lemmingek… de kinek lemmingje ne vegye magára. :)

    Kedvelik 1 személy

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s