Egyik ismerősöm fogalmazott így, aki nem is olyan régóta Ausztriában él. „Dolgozzatok csak, addig mi pihenünk!” – tette hozzá kiegészítésképp.

Szerintem csak véleményt akart nyilvánítani egy aktuális kérdésben, ám akaratlanul rávilágított valamire, ami sokkal lényegesebb annál, mint hogy a hét melyik napján vásárolhatok, illetve melyiken nem.

Mi, magyarok ugyanis az utóbbi évszázadokban folyton mániákusan „húzunk” valamerre. Nyugatinak szeretnénk látni az olykor balkáni viszonyainkat, viszonyulásainkat is. Külső-belső konfliktushoz vezet ez az ellentét, miközben egyszerűen elsorvad a legnagyobb kérdés, hogy hol van a középpontunk, hol vagyunk mi.

Are we?

Are we?

Sose felejtem el, milyen őszinte megdöbbenéssel reagált egy negyvenes német hölgy a Positivity is my lifestyle feliratú fehér felsőmre – amit egyébként nem csináltattam, készen kacsintott rám egy plázában. „Das ist so unungarisch!” – mondta. Szóval annyira nem magyar.

Egy kicsit szíven ütött a dolog, mert bár a nemzetiségem nem képezi az identitásom naponta felszínre kerülő részét, azért mégsem kellemes eredendően pesszimistának bélyegezve lenni. (A szenvedő szerkezet amúgy szerintem nagyon ungarisch, több szempontból is…)

Mi vagyunk tehát az a nép, amelyik a Nyugatnak Balkán, a Balkánnak meg Nyugat.

És csak nézünk ki a fejünkből, hogy mi a franc van.

Ha valamelyik honfitársunkban túlbuzog az előremutató nyugatiság, akkor rögtön rásütjük, hogy neki semmi se jó itt, fenn hordja az orrát. Aki meg elmegy balkáni irányba, annak a mocskos multi hipermarketjének kellős közepén állva – ahol ugye anyagi síkon szinte minden van – is az jut eszébe, hogy mi nincsen, és főként mi az, ami sose lesz.

A vasárnapi zárvatartás egy lehetőség, ami önmagában olyan, mint egy üres héj. Nem áldás, nem átok, csak létezik.

Lehet mellette vagy ellene dönteni. Alaposan meg is lehet ideologizálni, attól viszont távolabb sodródik a cél. Szerintem nem kívülre kellene helyezni a viszonyítási pontot, hanem saját magunktól megkérdezni, mit szeretnénk. Attól függetlenül, hogy mit gondol a miniszterelnök vagy a szomszéd.

Nekem például jó így is, úgy is. Azt azonban hallgatni is rossz, amikor valaki „magasabb eszmékre” próbálja fogni a saját zsigeri meggyőződését. Például előhozakodik vele, hogy neki azért nincs kedve olyankor dolgozni, mert a hetedik napon istenke is megpihent. Persze, nyilván ott hevert a teremtő előtt megnyitva az ájfón kalendárium app, és direkt figyelte, hogy a szombati nap végén mikor áll tizenkettőre a karján feszülő Rolex összes mutatója…

Szóval én azt mondom, hogy hasznos lenne mindenkinek egy kicsit magába nézni, és keleti-nyugati mintáktól függetlenül előásni a saját véleményét. Ez egy picivel nagyobb energiabefektetést igényel, mint odaállni valamelyik táborhoz indulatos ökölrázás céljából, ám cserébe hatásosabb is.

Mert továbbra is egyéni döntés kérdése, ki szeretne vasárnap vásárolni vagy éppen dolgozni.

Mindenki maga választja meg a fogyasztói szokásait, a hivatását, plusz sok minden mást – például a lakóhelyét – is. Csak olykor jólesik hárítani a felelősséget, és aktuálpolitikai vagy másmilyen harcok tehetetlen áldozataként sóhajtozni.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: