Kívülről nézve talán meredek váltás volt, belül viszont egy hosszú folyamat eredménye.

Jó lenne érdekfeszítő mélyfilozófiai elemzésbe bocsátkozni, hogy mit akarok vele üzenni. Vagy kifejteni, hogy illendő-e szellemi foglalkozást űzvén nyilvános felületen így megjelenni. Esetleg direktben is válaszolhatnék arra a kimondatlan kérdésre, hogy elerkölcstelenedtem-e. De én egyszerűen csak örülök az egész sorozatnyi kurva jó képnek, amik közül kiválasztottam egyet, mert itt és most száz százalékig önazonosnak érzem.

Egyszer mindennek eljön az ideje.

Egyszer mindennek eljön az ideje. | Fotó: Angels by Baci

Néhány éve pedig azt éreztem önazonosnak, hogy a menetrend szerinti fodrászolás után hazaérve alaposan kisminkeljem magam, majd a szobámban különbözőféleképpen kitekeredve felülről lőtt szelfiket csináljak. Nagyjából százötven darabot, hogy biztosan legyen közöttük egy, ami vállalható. A mostani énem ettől kapja a szája elé a kezét, és sorolja fel Jézusmáriától kezdve az összes vélt vagy valós szakrális személyt.

Nem azért, mert ez ciki. Hanem azért, mert…

Emlékszem rá, milyen érzés úgy létezni, hogy a testem egy nagy és fura valami, amivel nem tudok azonosulni.

Minden tükröződő felületet igyekeztem elkerülni. Hiába vettem meg a századik ruhadarabot is, az sem állt úgy, ahogy szerettem volna magamon látni. Ezek után nem meglepő, hogy ha kiszúrtam valahol egy fényképezőt, akkor rögvest működésbe lépett a menekülési ösztönöm.

A huszonkettedik születésnapom előtt jött a felismerés, hogy ebből elég. Hogy rendbe szedem magam, és megnézem, mi a legtöbb, amit ebből az alapanyagból ki lehet hozni. Az alapanyaggal egyébként mennyiségi és minőségi problémáim is voltak – hiszen nemcsak, hogy több volt a kelleténél, de igazából azt se volt világos a számomra, hogy lehet-e belőle egyáltalán valami jót faragni. Mivelhogy sose volt még jó. Nem valamiféle egyetemes sztenderd szerint nem – hanem azért, mert nekem nem tetszett. Szóval nem tetszettem magamnak, az a helyzet.

Ezt egyébként a végtelenségig leplezhettem volna az erős és határozott stílusommal. Csak ráeszméltem, hogy semmi kedvem leplezgetni.

Eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lehet semmit sem leplezni.

Milyen lehet meztelenül odaállni a tükör elé, és őszintén belemosolyogni? Akkor még a szívembe markolt az elképzelés, hiszen leküzdhetetlennek tűnő akadályhalom tornyosult elé. Az oda nem illő kilók eltüntetésén kívül mintha szögletesebbé kellett volna varázsolni, ami kerek, és kerekebbé azt, ami szögletes. Még az arcommal voltam a leginkább kibékülve, de annak sem tett jót a szám fölötti anyajegy meg az előreálló fog. Mert oké, hogy lefogyhatok, ám az ilyen „megváltoztathatatlan” dolgokkal mégis mi a lófaszt csinálok?

Ettől függetlenül kérdés és visszakozás nélkül belevágtam a projektbe. Hamar világossá vált, hogy semmit sem tudok elcseszni, ha befelé figyelek. Hogy igazából ösztönösen és pontosan tudom, mit és mennyit kell mozognom, illetve ennem.

Semmi aggódnivalóm nincsen, mert a testem nem ellenem van, hanem együttműködik velem. Akkor is engem szolgált, amikor kényelmetlenül éreztem magam benne, hiszen a változás által tanulhattam meg saját magamról és a világról egy csomó mindent.

A változások nagy részéért nap mint nap tettem valamit. Fejben dőlt el a nagyja, a fizikai megnyilvánulás – úgymint a sport – ahhoz képest már semmiség.

A változások egy részéért nem tettem semmit, és lezajlásukra semmiféle „hivatalos” magyarázat nincs. Ide tartozik, hogy az egészséges súly elérése után valahogy olyan egyenes és szögletes volt a formám – keskeny csípő, minimális derékív –, aztán egy-két éve úgy „behomokórásodtam”, hogy nem győzöm csodálni. Anyukám például teljes komolysággal megkérdezte a múltkor, hogy van-e szilikon a seggemben, pedig hát nincs. Mintha a természet csinált volna nekem egy kis sajátzsír-visszatöltést.

A változások megváltoztathatatlannak hitt részét pedig nyilván nem a természet pipálta ki. Bár azok még annyira frissek, hogy a helyrekerülésük minden pillanatban instant örömforrást jelent. Az út bizonyos pontján egyszerűen egyértelművé vált, hogy a továbbhaladásért segítséget vegyek igénybe. Így hát akad rajtam, ami plasztikázva, illetve művileg javítva van. A szám fölötti boszibibircsók például szikével varázsolódott le rólam alig két hónapja, s az is új élmény, hogy a fogaimat szorgos drótocska húzza-vonja.

Nem mondom, hogy ez összességében hatalmas meló, mert hát sokan többet kapnak.

Ráadásul mindegyik fázis olyan felismeréseket hozott, amikről dunsztom se lenne, ha „beleszületek a tutiba”.

A felismerések talán legnagyobbika az volt, amikor…

egy márciusi estén belenéztem a tükörbe, és a homlokomra csaptam: de hiszen megvan! Ez az! Egész életemben pont ilyenre vágytam!

(Mínusz a nyuszifog, viszont már az is alakul, úgyhogy hallgasson bennem a maximalista…)

Nagyjából két másodpercig töprengtem, mivel ünnepelhetném meg méltóképpen. Valójában mindig is tudtam a választ: azzal, hogy szembenézek a fényképező démonával, mégpedig nem túlöltözve. Meg se lepődtem rajta, hogy a monitor elé ülve azonnal egy Facebook-hirdetés fogadott legfelül, miszerint Baci fehérneműs fotózásra lehet jelentkezni – anélkül, hogy hasonló tartalmakat olvasgattam volna valaha is. Pislogtam kettőt, és megírtam az e-mailt. Percek múlva csörgött a telefon, s mire észbe kaptam, már megvolt az időpontom.

Sőt: az talán pontosabb, hogy mire észbe kaptam, már ott álltam kisminkelve, frissen waxolt hajjal, a kezemben pedig jó néhány vállfával egy bezárt és stúdióvá alakított boltban.

Ilyenkor mi mást tehet az ember lánya, mint hogy belebújik a számára szakértői szemmel kiválasztott kis selyem ezmegazba, aztán kimasírozik a próbafülkéből, hogy kellő alapossággal odafeküdjön a kijelölt pontra?

Hát odafeküdtem – tudván, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga. Mert most már én vagyok ilyen szépen kifestve, de akkor is én vagyok, ha lemosom az arcomat. Én vagyok fehérneműben, anélkül, vagy éppen télikabátban. És ugyan ki a jó ég szerepeljen a profilképemen, ha nem én magam?


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: