Nekem másmilyen az újságírólét. Nincs nyüzsi, nincs őrült telefoncsörgés. Csönd van. Meg gyertyafény.

Gyakran kérdezik tőlem, hogy bírok otthonról dolgozni. Nem csúsznak szét a napjaim? Nem jut eszembe berakni egy mosást valami szakmai teendő kellős közepén? Esetleg épp ellenkezőleg: nem fordul elő, hogy a saját konyhám és ágyam közelében elfelejtek enni vagy aludni?

Idő és nem kevés empátia kellett, hogy értetlen pislogás helyett normálisan tudjak válaszolni minderre. Nálam ugyanis valami fordítva van bekötve.

Betűkkel fekszem és kelek.

Betűkkel fekszem és kelek.

Legszívesebben fűtől-fától megkérdezném, hogyan képes minden áldott nap reggeltől estig egyfolytában csinálni ugyanazt a valamit. Vagy úgy egyáltalán kötött időbeosztással létezni. Megszabott helyen. Megszabott emberekkel. Megszabott körülmények között.

Csinálnék interjút irodistával meg bolti eladóval, hogy átlássam, milyen a munkavégzésük lélektana. Szívesen beszélgetnék mindenkivel, aki iksz órakor kezd, ipszilonkor pedig végez, így az előtte és utána lévő periódusra sűríti magát az életet.

Én is megpróbáltam. Több mint nyolc hónapig teljes munkaidős alkalmazott voltam, ötven kilométeres napi ingázással.

A munkát szerettem ugyan, a második héten mégis beette magát a tudatomba a gondolat, hogy valami nem jól van. A második hónapban könnyek nélkül sírtam, amiért este hazaesve nem látom, nem hallom, nem érzem a tavaszt. És igen, egészséges lelkülettel is vészesen hamar eljutottam addig, hogy ha ezt hívják életnek, akkor nem lenne nagy kár érte, ha nem ébrednék fel másnap reggel.

De felébredtem, méghozzá erőszakkal – a telefon konok csörömpölésére. Aztán mentem, csináltam, toltam a mókuskereket.

Mindenki mondta, hogy szokjam meg, mert ez egyenlő a felnőttséggel.

Hogy ez az a bizonyos nagybetűs Élet, amire annyira vágytam gyerekfejjel. Piszkosul egyedül voltam a szívembe nyilalló felismeréssel, hogy a mások számára természetes rendszer nekem furcsa és idegen. Eleinte nem tudtam, mit akarok. Csak annyit, hogy ezt nem.

Mire lehullottak a levelek, amiknek a zöldelléséről lemaradtam, már vállalkozó voltam.

Bankszámlanyitáskor az ügyintéző kérdőre vont: kényszervállalkozó? Rávágtam, hogy szerencsére nem, és remélem, ön sem kényszeralkalmazott.

Erre felsóhajtott.

Én akkor sóhajtottam fel, amikor néha csak az adóra meg a járulékokra volt elég a havi bevételem. Vagy amikor egyfelé dolgoztam, és jelezték, hogy azonnali hatállyal nincs rám többé keret. De az ilyen esetek tizedannyira sem ráztak meg, mint akár egyetlen korábbi munkanap, amit hullaként kezdtem, robotolva folytattam, majd zombibőrben fejeztem be.

Rájöttem, hogy nálam a szabadság az alapja mindennek.

Hogy én oszthatom be az energiámat meg az időmet. Gondolkodás nélkül feláldoztam érte azt, ami kívülről értékesnek tűnhet: pénzt, előmenetelt, ilyesmiket. Ahol hagynak önmagam lenni, az az én helyem. A hely képletesen értendő, hiszen otthon tudok száz százalékos teljesítményt nyújtani. Sőt: sokkal jobbat, mivel az eszemen kívül beletehetem a szívemet is.

Nekem elég egy élettér: az ágy meg az íróasztal például egy szép nagy szoba két sarkában is elfér. Szeretek pizsamában vagy melegítőben írni, szerkeszteni, fordítani. Jó, ha közben megsül a kenyér.

Nincs ezen mit szervezni, agyalni… egyszerűen csinálom, és kész. Akkor kelek-fekszem, amikor jólesik. Igazából mindent akkor csinálok, amikor jólesik. Egymáshoz idomulnak a teendőim. Szoktam fényes délben hegytetőn hintázni, éjjel kettőkor meg dolgozni. De csinálhatom akár fordítva is.

Úgysem kérdezik, merre járok épp – akik rám bíztak valamit, már egytől egyig azért tették, mert szeretik érezni a munkáimon a boldog különcök szabadságának ízét.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: