Nőkkel dolgozni

Régen ordítva menekültem volna, ha valaki azt mondja, hogy egyszer javarészt nőkkel dolgozom majd. Mert megvan ennek a maga pikantériája, na…

Nekem a főiskolai két legjobb „barátnőm” is srác volt, azelőtt pedig a szakközépes osztályomban tíz fiúval együtt mi voltunk „az informatikusok”.

Úgy tapasztaltam, hogy velük mindent meg lehet beszélni. Még a „női dolgokat” is. Egy hímnemű bármikor simán közli, hogy elkenődött az a fránya szemfesték, és még a menstruációs panaszokat is képes fenntartások nélkül fogadni. Semmi balladai homály, semmi trükk, semmi mellébeszélés.

A lányok ezzel szemben folyton olyasmiket csináltak a jelenlétemben, amiket nem nagyon értettem.

Don't say I didn't warn ya!
Don’t say I didn’t warn ya!

Belemosolyogtak egymás arcába, a hátuk mögött meg kiröhögték a másikat. Furcsa szempontok szerint osztogatták a bizalmukat. Dicsérgették azt, akinek éppen szörnyű volt a ruhája, és csúfolták azt, akinek bomba. Nagyjából húszéves koromig ilyen fekete-fehérnek láttam a nemek közötti különbséget.

A munkában meg aztán pláne!

A meló kontextusa azért más, mert abba már a „Bajos csajok”-féle tini játszmák után csöppentem bele. Érettségi után rögtön dolgozni kezdtem.

Nagyjából a második napon vált világossá, hogy bár kedves emberek vesznek körül, valami néha mégsem stimmel.

Hogy a lányok sokatmondó pillantásokat váltanak a cigiszünet végeztével. Hogy az egyik bemásolja Skype-on a másiknak az üzenetváltást, amit a szövegkörnyezetből kiszakítva nem feltétlenül kéne. Hogy nem azt mondják, amit gondolnak – és a jóistenke se tudja, miért nem. Ráadásul furcsán néznek rám, amiért én aztán kibököm, amit kell. Mi több, sértődés van belőle!

Szóval kitaláltam, hogy nőkkel nekem nem nagyon megy.

Sosem keveredtem konkrét iszapbirkózásba senkivel, ám a ring szélén állva néha megcsúsztam rendesen. És találkoztam egy csomó sorstársammal, akik ülve pisilő létükre ugyanígy voltak vele.

Aztán jött az előítélet-kérdőjelező korszakom, amikor eldöntöttem, hogy na, most aztán félreteszek minden hülyeséget. Ez történt egy-két éve. Csak hát pont egybeesett azzal a periódussal, amikor magamra találtam, és minden addiginál több nőiességet fedeztem fel a saját lényemben. Így tárt karokkal futottam olyan szitukba, melyek rávilágítottak a szarkavarás egyik legfőbb mozgatórugójára: a női féltékenységre. Továbbá arra, hogy addig én is irigy voltam a nőies nőkre, bár ezt a világért se vallottam volna be.

Közben kialakult a munkarendszerem, ami szinte kizárólag e-mailes kapcsolattartást követelt meg. Évente volt néhány megbeszélésem. Levélben elég nehéz kiakasztani engem, személyesen pedig nem jutott kapacitás semmiféle játszmára a percre kiszámolt időben. Nagyon sokat dolgoztam, mégis valahogy rám találtak az önismeret olyan útjai, amik napi szinten hozták a kőkemény felismeréseket. Hogy ez és ez azért történik velem, mert. Hogy tükröt tart elém minden ember.

Hogy én valójában haragudtam a sejtelmes-szeszélyes nőkre, mert végletekig határozott voltam és direkt. Hogy ők is haragudtak rám ugyanezért.

Mindannyian vágytunk rá a lelkünk mélyén, hogy egy kicsit olyanok legyünk, mint a másik.

Nem nagyon, mert azért az már fúj – csak egy kicsit!

A felismerést követően heteken belül olyan nőies munkahelyre kerültem, aminél nőiesebb ebben a szakmában nincsen. Aztán ezzel párhuzamosan – ám nem ok-okozati összefüggésben – úgy alakult, hogy az ország északkeleti csücskéből a szívébe költöztem.

A következmény: heti két megbeszélés, ebből az egyik kizárólag csajos körben. Szemtől szemben már sohasem tapasztaltam a korábbi mumusokat, de eleinte szöveges üzenetben azért beficcent néhány olyan pengeváltás, amitől néhány percre egy férfiak lakta szigetre képzeltem magam, és inkább ettől kisimult idegrendszerrel válaszoltam.

Az egyik ilyen alkalom után viszont a fejemhez kaptam. Egy női sziget miért ne lehetne ugyancsak fasza? Hiszen ez a minőség alapvetően az érzelmekről, a gondoskodásról és a befogadásról szól, ami azért nem olyan rossz!

Ahol két nő egymás torkának ugrik – még ha csak levélben is, méghozzá három sor erejéig –, ott nem is tiszta női energia van.

És ott sem annak a tanúja voltam, ahol éppen nyakig ért a gondosan megkavart szar.

Rájöttem, hogy amit sztenderd női működésnek hittem, tulajdonképpen egy szélsőség, amire azért váltam korábban fogékonnyá, mert magam is szélsőséges voltam.

Mire ez a heurékázás megtörtént, elmerültem egy másik hölgykoszorús munkában is – ahol egyáltalán nem tapasztaltam ennek semmi hátrányát. Sőt, akkor már eszembe sem jutott, hogy lehetne hátránya is. Csak amikor a vezető, az egy szem férfi mondta nekem nemrég, hogy:

„azért nem feltétlenül könnyű ennyi nővel mindig.”

Elnevettem magam, hogy én aztán tudom, baszki.

Főleg, mivel tíz perccel korábban egy kettőnk közötti tök hülye félreértés miatt még színpadiasan faképnél akartam hagyni szegényt.


Még több cikk:

 

2 Comments

  1. Ó, azok a gyönyörűséges középiskolai évek… se. :D Elsőre azt hinné az ember lánya, hogy bekerül egy egyetemi közegbe, ahol csupa ‘normális’ csoporttársak vannak, aztán idővel mindenki kimutatja a foga fehérjét. Mondjuk az ilyen 19-20 évesektől mire lehet számítani – az is igaz. Kíváncsi leszek a legközelebbi munkahelyemre, bár, szívem szerint kizárólag egyedül dolgoznék.

    Kedvelés

    1. nekem 19-20 évesen sokkal kiegyensúlyozottabb volt a viszonyom a velem egykorúakkal, mint gyerekként. de az is igaz, hogy már oviban jól kiábrándultam a népből, tehát onnantól kezdve senkitől sem vártam “normálisságot” :D

      (egyedül is lehet dolgozni! és milyen jó!)

      Kedvelik 1 személy

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s