Amikor tényleg azt csinálok, amit akarok

Az ajándék-napom minden apró döntése újabb felismerést hozott.

Az ünneplés társadalmilag elfogadott módja, hogy az ember leissza magát a picsába, aztán fájós fejjel, hasonszőrűeket faggatva próbálja összeszedegetni a mozaikdarabkákat. Értem és elfogadom, hogy ilyen a felebarátok feldolgozási mechanizmusa. Csak közben azt is tudom, hogy a lelke mélyén szinte mindenki vágyik egy kicsit másra. Olyasmire, amit bármiféle pótszerrel elért tudatállapot csak ideig-óráig nyújthat – viszont több kéne belőle, sokkal.

Nyelvtanulásnál és különböző tréningek alkalmával bevett gyakorlat, hogy felelni kell a kérdésre: hogyan nézne ki egy napod, ha tényleg azt csinálnád, amit csak akarsz? Erre általában irreális képekkel teletűzdelt válaszok érkeznek, például „reggel rögtön beintek a főnökömnek”, vagy „hétcsillagos dubaji hotelben arra ébredek, hogy szarvasgombás vörös kaviárral kopog be a személyzet”. Azért jó efféle külső tényezőktől függővé tenni az álmokat, mert akkor egy darabig még biztosan nem kell megvalósítani őket.

A vágyak beteljesülése valahol félelmetes, ám a gondolatok és a hozzájuk társuló érzések akkor is teremtenek. Adott esetben pont az ellenkezőjét, ha valaki retteg.

Ha például telefontok kell a boldogsághoz.
Ha például telefontok kell a boldogsághoz.

Testi-lelki-szellemi egységélményt nyújtó szerelemre vágyódás esetén célszerű eltöprengni, hogy mi lenne a legrosszabb abban, ha most rögtön megjelenne az Egy, Aki Mindent Visz. A zsigeri reakció, hogy úristen, hát mi lenne rossz benne, teljesen hülye vagy? Utána viszont felvetődik, hogy hoppá, méltónak kellene hozzá lenni. És az a projekt talán még nincs kész, tehát összeborulás helyett előbb következne be menekülés.

Vagy ott az álommunka álomlóvéval. Gyönyörű álomkép, aminek egyenes következménye szokott lenni az „úristen, képes vagyok-e rá?” dilemma, illetve a pénzzel kapcsolatos negatív beidegződések hirtelen aktiválódása.

Szóval értem én, hogy ünneplés alkalmával – amikor egyébként a múlt összegzésével és a jelen megélésével nem árt egy kicsit a jövőbe tekinteni – praktikusabb az öntudatlanság valamilyen formáját választani. Addig se kell ilyen önszabotáló lelki szarokkal foglalkozni. (Tapasztalat, hiszen sokáig én se szerettem velük, pontosabban magammal foglalkozni.)

Minél inkább egyensúlyban van valaki, annál közelebb érzi magához a vágyódásait.

Nem akarja őket minősíteni vagy elnyomni. Elfogadja, hogy léteznek, és igyekszik iránytűként hasznosítani őket. De az első – talán legnagyobb – lépés mindig a felismerés és a csendes felvállalás:

igen, ez vagyok én, ezt akarom csinálni.

Úgyhogy a szülinapomon megajándékoztam magamat huszonnégy órával, amikor ellenkezés nélkül azt csináltam, amit a lelkem legmélyével óhajtottam. Azt hittem magamról: alapjáraton annyira szabad vagyok, hogy totál ugyanazt fogom művelni, mint bármelyik másik napon. Erre mi történt? Még éjfélt sem ütött az óra, de máris pofonnal kezdődött a dolog. Előző este ugyanis válaszút előtt álltam, hogy egy bizonyos munkát vagy mosogatást hagyok inkább átcsúszni a jeles alkalomra.

És én, aki szentül meg voltam győződve róla, hogy igen, elérkezett az álommelós korszakom, amikor csak olyanokat vállalok és csak úgy, rávágtam magamban: a mosogatáshoz most éppen több kedvem van, mert akkor szárnyalhatnak a gondolataim, annak a munkának pedig van egy gépies része, amit ünnepen inkább passzolnék, ha lehet. Sőt, ha úgy szeretnék élni, hogy minden nap ünnep – nyilván ugye igen –, akkor a gépies résztől végleg elbúcsúznék legszívesebben. (A mosogatástól pedig úgyszintén, ám mivel ezt eleve tudtam, kéretik nem a felismerések közé számítani.)

Az ajándék-nap első perceiben tehát gyorsan végigpörgettem odabent, hogy ez meg ez a szakmai teendő jöhet, ha pont ma kell jönnie, az meg az viszont nem. És muszáj volt íziben meg is bocsátani magamnak, hogy racionális várakozásaimmal ellentétben az utóbbi bizony nem üres halmaz lett. Ennél már csak az tűnt finomabb témakörnek, hogy szívem szerint kivel kommunikálnék és kivel nem – itt viszont semmi extra nem került elő legbelülről, mert akármilyen durván hangzik, én sosem csináltam titkot abból, ha valakihez éppen nem volt kedvem. (A belső béke ovis korom óta lényegesebb mutató, mint a népszerűségi index.)

Egyenes az út.
Egyenes az út.

Miután ezt afféle háttérfolyamatként végigjátszottam fejben (nem gépies) meló mellett, utam némi alvást követően Nyíregyházára vezetett. Azon kaptam magam, hogy „de hát szülinapom van!” ürüggyel sokkal ritkábban pillantok rá a telefonomra. Igen, azok közé tartozom, akiknek intravénásan kell az internet, és amiatt séta közben néha majdnem villanyoszloppal ölelkeznek – de az a mennyiségű kijelzőnyomkodás, amit mostanában csinálok, már egyértelműen „rám ragadt”, lényemtől valamelyest idegen magatartás. Ebből egy kicsit visszaveszek már.

Ja, elsőre talán furcsa, hogy miért mentem az ajándék-napomon Nyíregyházára. Sok elköltözött kortárstól hallom, hogy ott nincs semmi. Erre szoktam válaszolni, hogy nincs olyan hely, ahol ne lenne valami – az viszont mindenhol igaz, hogy akiben üresség lakik, a picit pörgősebb „NY” betűsben, azaz New York-ban is nekiállna magát szarrá unni. A másik összefüggés pedig, hogy a szüleim is a „nincs kedvem hozzájuk” kategóriába tartoztak a leválás bizonyos szükségszerű időszakában, és ezt szintén meg kellett tanulnom saját magam előtt nem szégyellni, továbblépni, a kapcsolatunknak pedig újfajta energiát adni.

Szóval szívesen látogattam vissza, s egy finom ebéd után úgy gondoltam: most már tényleg vége az ajándék-nap felismerésgazdag extráinak, a forgatókönyv átvált a szokásosra. Olyannyira, hogy a megszokott útvonalamon indultam sétálni – ugyanazt az aszfaltot taposván, mint mindig.

Csakhogy jött az erdő, s rám kacsintott. Hívogatott. Mindig itt volt a közelben, ám kiskoromban megtanultam az elméletet, miszerint koszos meg veszélyes, úgyhogy be ne tegyem a lábamat, csupán kívülről nézegessem. Szörnyű emlékű futóórák alkalmával jártam bent hat-hét évesen, amikor harmatgyenge voltam, a tanár biciklivel tekert elől, hátul meg az osztály gengszterei lökdöstek, hogy minél kevésbé maradjak le. Ennyi tapasztalat valahogy elegendőnek tűnt egy életre.

De most azt mondta az a fránya erdő: „gyere!” A múltat jelképező tavalyi levelek a talpam alatt zizegtek, fölöttem pedig már a jövő hajtásai rügyeztek. Tizenöt lépés után az autók zaja mintha sose lett volna. Minden ragyogó napsütésben úszott, mert a még kopár ágak átengedték a fényt. Én pedig megtorpantam, hogy pislogva megállapítsam: bassza meg, világéletemben a környéken laktam, mégis 27 évesen jutottam el odáig, hogy kívülről rám ragadt dogmát kérdőjelezzek meg ezzel a csodával kapcsolatban. Mendegéltem egy laza tíz kilométert a széles ösvényekkel tűzdelt parkerdőben, és közben elmorfondíroztam…

Vajon hány „alapigazságom” van még, ami nem is az enyém? Hány varázslatra mondok csípőből nemet még mindig?

Az egykori Tiltott Rengetegből visszatérve macskáztam egyet. Még nem engedtem meg magamnak teljesen, hogy szeressem ezt a Marcipán nevű lógófülű figurát. Szülinaposként viszont nem tiltakoztam, amikor képes volt dorombolva rám mászni, játékból össze-vissza marni, majd a vállamra kapaszkodva a fülembe szuszogni. Jólesett, és amúgy is jóleső dolgokat akartam csinálni.

Úgyhogy következő program gyanánt elindultam kocsikázni. Szépen megdumáltam magammal, mennyire imádok vezetni, mennyire szeretnék saját kocsit, és mennyire megéri egy igazán jót kivárni. „Honnan? Hogyan? Mennyiért?” – tette fel analitikus elmém a kérdést.

Free your mind and the rest will follow” – felelte a rádió.

Száz kilométer alatt rájöttem, hogy nyilván nem csak az autóra értette. Utána még jógáztam és írogattam, hogy abszolút életművészként zárjam a napot, aminek egyik legjobb ajándéka ez az útravalóul kapott refrén volt. (Meg talán az, amelyikben az énekesnő letérdepeltette a józan észt, csak utóbbit még emésztem egy picit.)


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk:

 

4 Comments

  1. “A múltat jelképező tavalyi levelek a talpam alatt zizegtek, fölöttem pedig már a jövő hajtásai rügyeztek.” Úgy imádom, amikor ilyet találok egy cikkedben! :’)

    Off: Az a sanda gyanúm, hogy nemsokára az “Így került hozzám Marcipán, avagy meghódított a kis sunyi lógó fülével” c. cikkedet fogjuk olvasni :)

    Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s