Huszonhét

Mindjárt-szülinaposként állapítom meg, hogy az elmúlt esztendőben tízszer annyi minden történt velem, mint előtte összesen.

Holnap 27 leszek. Ez a szám valahogy olyan szép! A kettesben lent van szöglet, a hetesben meg fent. A lelkemben pedig szinte már sehol sincsen, hiszen azon dolgoztam, hogy minden kerek legyen. Bennem és körülöttem.

Egy év alatt háromszor engedtem, hogy a világom valamelyik darabkája nyugodtan omoljon össze. A nyugodt összeomlás olyan, hogy az ember egy kicsit beledöglik ugyan, de közben kívülről is látja. Hogy mindvégig tudja: a romokból egy újabb és jobb minőség formálódik majd.

Ezt kaptam, így.
Ezt kaptam, így.

25 évesen még berúgtam az ajtót, felborítottam az asztalt. Jól megmondtam mindenkinek mindent, mert azt hittem, hogy az erő abban van. A stabil kis univerzumomban tökéletesen összeegyeztethető volt a munkabéli határozott vezetői szerep az otthoni elkényeztetett gyermekivel.

Már csak azért is, mert mindkettőben valamelyest körülöttem forgott minden. Igen ám, csakhogy a végén elemi erővel belém hasított, hogy ha minden körülöttem forog, akkor én valószínűleg állok.

Nem haladok. Kívülről nézve látszólag rohanok előre, de belül valahogy mégsem. Mert oké, hogy valamelyest „tudatosan tolom”, jógázom és meditálok, ám alapvetően hagyom, hogy külső tényezők határozzák meg az egyensúlyom.

Mivel magamhoz még könyörtelenebbül őszinte vagyok, pontosan érzékeltem, hol itt az abszurdum. Hogy éppen össze kellett volna állítanom egy látszólag tudományos kampányt az energiaitalok egészségjavító mivoltáról. Hogy egy átlagos hatéves sem részesült olyan szintű all inclusive ellátásban, mint ami nekem mindennapos volt.

Vettem hát egy mély lélegzetet – és eldöntöttem, kit szeretnék látni most a tükörben.


Abban a tükörben, amelyik üvegből van, és abban is, amelyik hús-vér emberek formájában köszön vissza. A mélyére ástam annak, hogy mi tetszik és mi zavar saját magamban. Ez olyan folyamatokat indított el, hogy „magától” rendeződni kezdett, aminek rendeződnie kellett.

A 26. születésnapom előtt következett be az az állapot, amelyiknél én még álltam ugyan, de tudtam, hogy a világ már nem körülöttem forog. Egy darabig pislogtam, hogy ez milyen furcsa. A világ nem akart megmoccanni, így hát én moccantam. Tettem egy nagy lépést, majd még egyet és még egyet. Korábban sem voltam az az alkalmazkodó típus, ám olyan időszak következett, hogy a saját igazságom útján néha mindenkivel szembementem.

De már nem zsigeri lázadásból tettem. Nem azért, hogy menőzzek vagy bárkit is megbántsak vele. Bumm, én már nem így szeretnék élni. Bumm, én már nem így szeretnék dolgozni. Bumm, én máshogy és máshol szeretném ezt az egészet csinálni. A „hogyan nem” viszont a megvalósításhoz még édeskevés. Úgyhogy amikor elvileg kétségbeesve illett volna gyors megoldások után kapkodnom, lecsücsültem szépen, és némán feltettem a kérdést: „oké, hogyan szeretnéd?”

Meg is kaptam magamtól a válaszokat: őszintéket, sőt szégyenteleneket.

Olyanokat, amilyeneken mások a racionális felemmel együtt halálra röhögték volna magukat, ha akkor és ott kimondom őket. Például azokban a pillanatokban, amikor meglehetősen csekély anyagi megalapozottság mellett eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne önállósodni egy szép lakásban, méghozzá olyan környezetben, ahol fantasztikusan érzem magam. Vagy amikor elképzeltem, hogy milyen, amikor bőkezűen megfizetik az imádott munkáimat.

Vagy amikor a szememet behunyva láttam magam, amint minden áldott nap gyönyörű helyeken sétálok – még a fűszálakba is szerelmes vagyok, és újra meg újra rádöbbenek, hogy ez milyen jó. Hogy nincsenek körülöttem korlátok, szabad döntések sorozata a létezésem, és a sodródás mellett is dönthetek. Hogy nem kell berúgnom az ajtót meg felborítanom az asztalt. Hogy az élet nem feltétlenül küzdelem és harc, sokkal inkább a nyugalom és az egyensúly csendes diadala.

Persze, a legnagyobb paraxodon, hogy néha muszáj volt háborúznom a békéért.

Azért, hogy a tükörbe nézve teljes, örömteli bizonyossággal jelenthessem ki: igen, a külső elvárásoktól és a belső korlátoktól egyaránt lemeztelenedve ez vagyok én. Hogy ezt az önmagamat életemben először végre itthonról vigyem haza szülinapozni – felkészülni egy olyan esztendőre, aminek a végén talán megint azt tudom majd írni: itt bizony áldásos világegyetem-átrendeződés történt.


Az év folyamata:


Mérföldkövek:


Még több cikk:

8 Comments

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s