Nem lehet új módszerekről és sikerekről írni, ha a nagy öregeknek éppen nem tetszik.

Öt éve merültem el nyakig az egészségtudományi témában, először egy online szerkesztői munka miatt. Egy percig sem tiltakoztam ellene – sőt, időközben valahogy a szívem csücske lett. Sokféle dolgom akad vele, többek között egy tematikus hírügynökség főszerkesztése (az még két hétig, mert másfelé evezek).

Mindig furcsálltam picit, hogy magyar kutatási eredményekről szigorúan csak akkor lehet értesülni, ha belső forrásból egyenesen a képembe tolja őket valaki, ráadásul ez is csak bizonyos szakterületekre korlátozódik. Néhány napja jöttem rá, miért.

Szájat befogni!

Szájat befogni!

Történt ugyanis, hogy egy végzős orvostanhallgató szakdolgozatáról írtam hírt, aki időt és energiát nem kímélve olyan eljárást vizsgált, amivel sokat lehetne tenni a sebészek (tovább)képzésének megújításáért (ami nem feltétlenül szerencsés, mert minél kisebb a metszés, annál csekélyebb a hálapénz).

A szöveg elkészült, a medikus örült neki… mígnem eszébe jutott, hogy néhány rangidős kollégát illene megjelenés előtt tájékoztatni. Akiknek a neve és kurva hosszú titulusa egyébként köszönetnyilvánítással együtt korrektül szerepelt az anyagban.

„Nem jelenhet meg. Ezt meg kell értenetek!” – kapta a választ.

A magyarázat az volt, hogy magát a meglehetősen tág témakört egy oktató tulajdonaként kell kezelni. Arról, amit az egyetem falai között bárki is elér benne, „csak neki van joga nyilatkozni”. Nem számít, milyen magasztos eszmékre esküdött fel orvosként, és milyen akadálytalan tudásátadásra kellene törekednie tanárként, mert az autoriter rendszer mindent felülír.

Az információ ott privilégium, amihez nem szégyellnek foggal-körömmel kisajátítva ragaszkodni.

Bezzeg a brit – vagy amerikai, vagy tökmindegy, honnani – egyetemeken úgy szokás, hogy eleve a legnagyobb életmóddal foglalkozó médiumoknál, tehát a nyilvánosság orra előtt landolnak az eredmények.

Külföldi oldalakon naponta belefutok akár első- vagy másodévesek ilyen-olyan lelkes kutatásába, amiről ők maguk nyilatkoznak. Legfeljebb hozzátesz egy mondatot a mentor vagy a témavezető, de akkor is diszkréten a háttérben maradva. Sőt, még csak a kötött tudományos nyelvezetre sem törekednek, elvégre a lényeg, hogy közérthető formában, mindenki számára tolmácsolják az üzenetet.

Aligha véletlen tehát, hogy a Daily Mail egészségrovata például sokkal relevánsabb hírforrás egy magyar újságírónak, mint egy olyan hazai intézmény, ami papíron a kutató munka büszke fellegvára – valójában viszont egy tekintélyelven működő posztszocialista információlabirintus, ahol a kényszerű tiszteletkövetelés köntösébe bujtatott szakmai féltékenység az úr; nem pedig a színtiszta törekvés, hogy együttműködve mozdítsuk előre a világot.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: