„Nyolc éve csinálom ezt, azelőtt gyermekápoló voltam. Na, add a lábad!

Fent dolgoztam a svábhegyi gyerekszanatóriumban. Kérsz gél lakkot? Melyiket? Az szép lesz, jól van. Szóval imádtam. Mindig megreggeliztettük a kicsiket, aztán felsétáltunk velük a Normafára, hogy friss levegőt szívjanak. A nagyobbakhoz tanárok jöttek, akik rendes iskolai órát tartottak.

Súlyos asztmásokat fektettek be hozzánk állandóra, a többiek csak három-négy hétre jöttek, egy-egy kivizsgálásra vagy kúrára. Nagyon aranyosak voltak.

Így vagy úgy, de szolgálat. | Fotó: skim.gs

Így vagy úgy, de szolgálat. | Fotó: skim.gs

A főorvosnő mindig mondta, hogy nélkülünk, ápolók nélkül ők sem tudnának létezni. Jó, volt olyan fiatal doki, aki nem tudta megvénázni a gyereket, az meg már üvöltött, annyira fájt neki. Akkor szóltam, hogy hagyja, majd én megcsinálom. De szívesen megcsináltam, nem gond.

Az volt a gond, hogy a fizetésemből éhen haltam volna. Elvégeztem az allergológus szakasszisztensit, csak amennyivel több pénzt kaptam így, annyi el is ment adóra. Utána próbáltam az éjszakázást a pótlékért, de három hónapig bírtam.

Muszáj volt csinálnom valamit. Eredetileg kozmetikus akartam lenni, de az két év.

Kinek van két éve? Ez a manikűr-pedikűr csak nyolc hónap. Ezt is szeretem, ráadásul megélek belőle. Itt dolgozom nyitás óta. De az az igazság, hogy ha holnap visszamehetnék, akkor visszamennék. A Svábhegyre már nem, mert az bezárt. A kolléganőim meg az orvosok átmentek Madarász utcába, a Bethesdába meg a Heim Pálba. A szanatórium egyáltalán nem olyan volt, mint egy kórház, de a kórházat is szeretem én, csak gyerekekkel kelljen foglalkozni!

Felnőttekkel nem olyan jó. Felnőtt osztályon csináltam a gyakorlatot. Nehezen bírtam a lenézést meg a szagot. A gyerekekkel viszont minden olyan egyszerű! Szeretem én ezt is, tényleg, még a saját körmömet is én csinálom szabadidőmben. Most ilyen piros gél, nézd meg! Csak amikor bejön egy ilyen plázacica, aki mindig huzigálja elfelé a kezét meg a lábát, mert nem bírja tartani, akkor így nézek, hogy mit keresek én itt. Múltkor is kihúzta valamelyik a kezét a lámpa alól, hogy felvegye a telefont, és még neki állt feljebb, hogy a zselé nem kötött meg. Pedig én szóltam előre!

Persze, tudom én, minden szakmának megvan az árnyoldala.

Visszamennék én az egészségügybe, ha lenne hova!

Azért maradtam annyi ideig, mert reméltem, hogy majd jobb lesz. Hát rosszabb lett. Múltkor is mesélte az egyik vendégem, hogy a kilencvenkét éves, testileg és szellemileg ép, teljesen önellátó anyukája elesett a postára menet, erre rögtön a Margit kórház elfekvőjére vitték be. Aztán ott hagyták egy rohadó kórteremben leszedálva, bepelenkázva, lekötözve, a karján meg ujjbegy alakú kék-zöld foltokkal.

A főorvos megmondta a vendégemnek, hogy egy kilencvenkét évest már felesleges máshova rakni, ne balhézzon itt. Aztán persze balhézott, én is balhéznék. Te is balhéznál? Na, ugye! Szóval be is perelte az egész mindenséget, csak előbb kihozatta onnan az anyukáját, aki azóta él és virul, csak sokáig megmaradtak rajta a kék-zöld foltok. Amúgy jól áll neked ez a halvány rózsaszín, szép a lábadon!

Ugye, neked is tetszik? Nehogy úgy járjak veled, mint a múlt héten azzal a lánnyal ,amelyik a második réteg felkenése után kezdett patáliázni, hogy mégsem tetszik neki a szín! Pedig mindig direkt a kisujjal kezdem, hogy lássa, milyen lesz. Na, készen is vagyunk. Még bekenlek. Zöld teás krém… finom az illata, ugye?

Tudod, mit bírok még nehezen? Hogy mindig mindenki elmeséli nekem az egész életét. A nap végére már szétdurran tőle a fejem. Az enyémre bezzeg nem kíváncsi senki sem…”


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: