Van esete Ninccsel

Kétfajta ember létezik. Az egyik arra összpontosít, ami van. A másik pedig arra, ami nincs. Ha szembekerülnek egymással, kettejük között érdekes dinamika bontakozik ki.

Nincsék azt hiszik, hogy egyszerűen pénz kérdése a Van dinasztiához tartozni. „Oda születni kell, vagy valami becstelenséget elkövetni érte” – szokták mondani. S amikor színre lép egy derűs, ámde nagyon szerényen öltözött egyén, ráfogják, hogy kretén.

Mi másért áradna harmónia valakiből, akinek egy csomó mindene nincs? Aki pedig anyagi síkon bőségben él, annak biztos másból nem jutott elég Nincsék szerint. Ők a saját hiányérzetük szűrőjén keresztül szemlélik az egész világot, így talán tudomást sem vesznek a Van fogalmáról.

A szivárványt csak az egyik látja. | Fotó: Google Play
A szivárványt csak az egyik látja. | Fotó: Google Play

Olykor ezek a Nincsek éppen saját kivagyi társaikként látják az „odaát” lévőket, akik rózsaszín papírba csomagolva igyekeznek előadni a szintén tragikus létüket. Mert igazából ugye Van-érzés sincsen. Illúzió csupán, amiből egyszer majd muszáj lesz leereszkedni a mélybe. Nincséknél folyton terem üröm az örömben, rossz a jóban, rém az álomban, szar a palacsintában. Tudom, mert egykor közéjük tartoztam.

Aztán egyszer csak meguntam beleköpdösni a tulajdon levesembe. Elkezdtem tudatosan koncentrálni mindarra, amim Van.

Amit megkaptam, vagy amiért megdolgoztam. Amiért hálát adhatok a sorsnak. Nincsként bosszúsan tekintettem néha az égre, hogy „fene a morbid humorodat, köszi szépen”. Van-észjárással már csak a köszi maradt.

Elvégre a napnál is világosabb, hogy ami még esetleg nem manifesztálódott, hamarosan megjelenik majd.

Vannak lenni olyan, mint békésen ringatózni egy kényelmes gumimatracon – tudván, hogy boruláskor sincs tragédia. Visszamászik a delikvens, oszt’ jóvan.

Nincsék viszont már a nulladik pillanatban nekilátnak a kétségbeesett kapálózásnak, aztán össze-vissza fuldokolnak. Újdonsült Vanként állandóan vissza akartam tessékelni a Nincseket a matracukra. Csakhogy tiltakoztak. Nem jó nekik odafönt, hiszen már annyira megszokták a laza fuldoklást, hogy anélkül létbizonytalanság keríti őket hatalmába.

Ma már azt mondom, mindenki maradjon olyan viszonyban a világot jelentő matracával, amilyenben óhajt. Nem játszom önjelölt Baywatch-bébit, ám aki segítséget kér, annak dobok egy mentőmellényt. Akkor viszont nézek, mint hal a szatyorban, amikor a „ments meg!” rimánkodást elképesztő passzivitás követi. Amikor az illető nem tesz magáért semmit, ugyanakkor várja, hogy kész megoldás sült galambként érkezzen – miközben a szótárában ilyeténképpen elkészített madár nincs is.

Az enyémben már Van. Van sült galamb, van stabil matrac, van csoda, van varázslat. Sőt, természetes paradoxonként van néha nincs is van, hogy egy pillanatra felvillantsa a másik oldalt. Annál hosszabb időre nem tudja, mert mindkét minőség a sajátját vonzza.

A Vanok mellől a Nincsek egyszerűen elpárolognak, miután lecseng a „de megváltoztál, változz már vissza!” huzavona.

Másképp azonban nem történhet, mert mindkét útnak része az efféle konfliktusok megélése.

A Nincs megtapasztalja általa, hogy milyen, amikor már megint keselyűként csap le a veszteségérzet. A Van pedig vállat von, hogy úgyis valami sokkal áldásosabb érkezik az elengedett helyett. Aztán találkozhatnak még – mint párhuzamosok a végtelenben.


Még több cikk:

 

2 Comments

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s