„Az embernek saját magához kell hűségesnek lennie. Azt az entitást, amit arra találtak ki, hogy máshoz legyen az, kutyának hívják” – hallottam a minap, és jól a homlokomra csaptam.

A hűségnek nem csupán párkapcsolati vonatkozása van. Sőt, olyanja csak másodsorban lehet, mert aki önmagához hűtlen, sajnos nem örülhet tiszta szívvel semmiféle erénynek, hiába nem dug félre.

Mert akkor nem a saját útját járja, nem magának akar megfelelni, hanem külső elvárásokat próbál meg belsővé tenni. Az pedig sohasem fog igazán sikerülni. Lehet úgy tenni, mintha, annak viszont borsos az ára.

A választás adott.

A választás adott.

Én is próbáltam úgy élni, hogy másokhoz igyekeztem hűséges lenni. A gyermekkor röpke szégyentelen szakasza után mindannyian belecsöppenünk abba a világba, ahol nem okozhatunk csalódást a szüleinknek, az óvó néninek, a kis társainknak, a rokonoknak, a szomszédnak, plusz fene tudja, hány embernek.

Később pedig jön a szerelem, jön a munka, jönnek az önként vállalt kötelezettségek… ahol mindenkinek van a másik felé egy stabil elváráskészlete, s az ennek való megfelelést tekintjük mi hűségnek.

Mert könnyebbnek tűnik kívülre helyezni a sztenderdet. Mert motiváló erő a másik negatív érzéseitől való félelem. Mert addig sem befelé kell nézni, s ítéletet hozni a tulajdon döntéseink felett.

Megítélnek a többiek, s az ő szemük tükrében látjuk magunkat – rettentő kényelmes.

Én nagyjából négyéves lehettem, amikor rájöttem, hogy ez a koncepció vastagon el van cseszve. Hiszen ha én annak örülnék, ha nem kéne kötelezően megadott időintervallumokban játszani meg aludni az óvodában, akkor miért cselekszem mégis így?

Gyakran mondogatták mindenfelé, hogy egyszer majd kinövöm ezt az örökös kérdőjelezést. Hogy elfogadom: akadnak dolgok, amik „úgy vannak, és kész”. Hogy a felnőtt lét ennek a felismeréséből, az ehhez való végtelen alkalmazkodásból áll, és bölcs nagyként fejet hajtva vár majd a piedesztál. A kedvencem, amikor ebbe a csodás képbe keverik az alázatot, mint másokkal és a körülményekkel szemben tanúsított áldásos báb-mivoltot.

Ha én most kijelenteném, hogy saját magamon kívül senkihez sem szándékszom hűségesnek lenni, ráadásul alázatot is csak a legbelül sorsomnak érzett úton óhajtok tanúsítani, akkor az tré.

Vállalhatatlan. Ciki. Márpedig kijelentem, mert így van.

Most már legalábbis, hiszen nekem is akad némi kutya-múltam: a létező összes kontextusban voltam már hűséges úgy, hogy pont saját magamnak nem feleltem meg vele. Elfogadtam, amit mások helyesnek láttak, és ahhoz tartottam magam. Mondanom sem kell: mindig kegyetlenül megszívtam, s azok sem jártak feltétlenül jól, akiknek meg akartam felelni egy darabig.

Hát ezt a megfelelni vágyást sikerült kinőni, nem pedig a kérdőjelezést. Úgyhogy én már mindenkinek csak önmagamhoz való hűséget ígérek. Addig maradok egy emberi kapcsolatban, addig végzek egy munkát, amíg összhangban van a lényemmel.

Simán meghozok olyan döntéseket, amik kívülről furcsának tűnhetnek, itt belül viszont egyértelműek. Eleinte tartottam tőle, hogy így majd nem kellek.

Hogy nem kellek emberileg vagy szakmailag, ha leplezetlenül vállalom magam. Ennek a smink volt a legjobb szimbóluma: tizenkettőtől huszonkét éves koromig jóformán még a postaládáig se mentem ki alapozó nélkül. Most pedig festetlenül és hátizsákkal járok megbeszélésre olyan helyekre, ahol a divat meg a szépség van előtérben. De ami sokkal fontosabb, hogy minden eddiginél lazábban kimondom és leírom a dolgokat.

Néha kibaszódik a biztosíték itt-ott, ám az olyan helyzet mindig nagy felismeréseket hoz. Ha aggódnék a biztosíték miatt, az semmit sem hozna – legfeljebb állandóságot. Ja, meg néhány buksisimit, ami inkább a gazdájukhoz hű kutyáknak esik jól…

És ezt egy idézettel fogom befejezni most, tőlem baromi szokatlan módon:

„Légy hű magadhoz: így, mint napra éj,
Következik, hogy ál máshoz se léssz.”

(Nem Oravecz Nóra. William Shakespeare.)


Még több cikk: