Vagy inkább félsz? Ez a nagy kérdés. Egy aprócska tanítómester tette fel nekem nemrég, és nyomban mellékelt hozzá vizsgafeladatot is.

A szeretet sebezhetővé tesz. Magában hordozza az ígéretet, hogy valaki fájdalmat okozhat neked. Egészen addig a pillanatig, amíg fel nem ismered: a fájdalmat igazából sohasem a másik okozza, hanem a saját megélésed. Pontosabban az elvárásaid és a valóság ellentéte.

Gyere, add a mancsod!

Gyere, add a mancsod!

Kétféleképpen dönthetsz, hogy elkerüld ezt.

Az egyik lehetőség, hogy megpróbálsz nem szeretni. Én ezzel hosszú ideig kísérleteztem. Eleinte mámorító szabadságot éreztem, aztán rájöttem, hogy ez csak illúzió, mert ketrecbe zártam szívemet.

A másik tudatos út viszont nem pont a rajtnál a legkönnyebb. Az az, hogy elvárás – mondhatni: feltétel – nélkül szeretsz.

Legnagyobb trükkje, hogy ne csak a másikkal szemben ne legyenek elvárásaid, hanem saját magaddal sem.

Én legutóbb szombat éjjel érkeztem kisebbfajta útkereszteződéshez, amikor is szembesültem vele, hogy egy pofátlanul cuki kiscica piheg az ágyamban összegömbölyödve.

Az a lógófülű példány, amelyiket a szüleimnek vittem nemrég ajándékba, így még csak harmadjára láttam. De valami rejtélyes oknál fogva odarohant hozzám, amikor meglátott az ajtóban, és rögtön átölelte a lábamat. Úgy kellett ennem meg dolgoznom, hogy végig az ölemben volt. Sőt, még a klotyóra is árgus szemekkel követett, mire bediagnosztizáltam, hogy társfüggőségre hajlamos lélek.

Egy ilyen elmacskásodott nap zárásaként nehezedett a vállamra a döntés, hogy kibasszam-e az ágyamból szegényt. (Nem kell az állatvédőket tárcsázni: a cselekvés azt jelentette volna, hogy leviszem az őseimhez, hogy a szokott helyén, tehát az ő ágyukban fetrengjen.)

A menesztés mellett szólt a Fricim novemberi távozása miatti szívfájdalom, illetve a ki nem mondott, de igencsak érzett „én nem alszom másikkal” fogadalom.

Néztem a csöppnyi mellső mancsokon pihenő, lassacskán ragyogó ezüstszínűvé felnőttesedő kis pofáját, s a teste köré tekeredő, mosómedvésre csíkosodó farkincáját. Ekkor résnyire nyitotta sárgászöld szemét, megbillegtette azt az egész világot térdre kényszerítő fülét, én pedig rájöttem: azon töprengek éppen, hogy merjek-e szeretni.

Merjem-e őt szeretni? Elfogadjam és viszonozzam-e a belőle áradó feltétel nélküli szeretetet?

Bemásztam mellé egy mély sóhaj kíséretében. A következő kép, hogy délelőtti fényben félig oldalt, félig háton fekszem, alulsó karom a párnát fonja körbe, Marcipán pedig az enyhén lejtő kulcscsontomon pihen – fejét az államra téve.

Szerintem jól döntöttem.


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk: