Iskolai hálapénzzel például nyolcévesen találkoztam, szóval már az aktuális kormányzati mizéria előtt is bőven volt baj.

Remek dolognak tartom, hogy egyre több intézmény és tanár suttogja, vagy éppen kiabálja: néha talán érdemes szembemenni a kőbe vésett elvárásokkal. Szerencsére sok remek pedagógussal akadt már dolgom diákként vagy ismerősként, akik szívvel-lélekkel végzik a munkájukat.

Valamiért azonban viszonylag későn tudtam meg, hogy ők egyáltalán vannak. Kamaszkoromig szinte csak a másik táborhoz tartozókba botlottam.

Én szóltam... | Fotó: index.hu

Én szóltam… | Fotó: index.hu

A magyar közoktatás szerintem nem csupán azért tart ott, ahol, mert az éppen uralkodó politikai trendeknek megfelelően változnak az iránymutatások. Ez nem egy olyan rendszer, amibe felülről beleturkálnak, és csak amiatt lesz rosszabb vagy jobb.

Emberek, sorsok, apró hétköznapi döntések és egyéni értékrendek is meghatározzák, mit kaphat egy gyermek az iskolától. Én az a csemete voltam, aki az osztályteremben látott először fehér borítékot életében – s örökre megtanulta, hogy mit jelent.

Harmadikos buksival nyilván még nem vállalkoztam mélyebb társadalmi összefüggések elemzésére.

De feltűnt, hogy akinek az anyukája tízezer forint osztálypénzt ad ötszáz helyett, az bármit megtehet.

Bármi alatt a többiek bántalmazását kell érteni. Alkalomadtán az enyémet is. Gyengébb voltam, igyekeztem erőssé válni. Kislányként megvoltak ugyan ennek a fizikai korlátai, de fejben attól még el tudtam dönteni.

Elit iskolába jártam egyébként, ahol a többségnek több zsebpénz jutott, mint törődés.

Engem azért írattak oda, mert anyukám is ott koptatta a padot anno, és ideálisnak gondoltuk az ott szerezhető ismeretalapot. A legkorábbi meghatározó élményem, hogy egy elsős szülői értekezlet estéjén nekem szegezték otthon a kérdést: miért csaptam le a ceruzát órán, amikor mindenki írt?

„Tessék?” – pislogtam rémülten. Sosem tettem volna ilyet. Imádtam betűket rajzolni, azóta is a barátaim. Eleinte nem is értettem a vádat, mert a „lecsapni” nekem azt jelentette volna, hogy ráütök a praclimmal vagy ilyesmi. De nem: a tanító néni azt óhajtotta közölni, hogy lázadásom jeléül hangos csattanással odabaszarintottam az ominózus íróeszközt az asztalra. Ami ugye legfeljebb egy párhuzamos valóságban történt meg – ám már akkor átláttam, hogy nem hibáztathatom az őseimet, amiért inkább a másik felnőttnek hisznek.

Úgyhogy vállat vontam, és onnantól kezdve nagyon figyeltem. Szerettem volna megérteni a miértet. Közben pedig reménykedtem, hogy ez az „egyedül maradok az igazammal” egyszeri eset.

Mert én úgy kerültem iskolába, hogy megbíztam a felnőttekben.

Addig olyanok vettek körül, akik okosabbak, bölcsebbek – mintaképek. A „nagyok” világa különösen sokat jelentett nekem, mert eleve úgy érkeztem, hogy inkább az ő társaságuk kötött le, az ő dolgaikat találtam érdekesnek.

Emiatt olykor úgy felejtettem magam a közelükben, hogy észre sem vettek. És igazából én sem vettem észre, hogy a többi gyerek eltűnt a teremből, mert mászókázni ment.

Az osztálytársaim nem látták azokat a jeleneteket, nem hallották azokat a beszélgetéseket.

Azokat, amelyeknél szó esett róla, kinek a szülei hány forinttal támogatják az iskola alapítványát, kik kapja pedagógus napi exkluzív osztályajándékként a legdíszesebb medált („a többieknek jó lesz egy szerény aranylánc!”), és hogy Ipszilonka sajnos még mindig kezelhetetlenül agresszív otthon is, de nem baj, az iméntiekre való tekintettel maradjon csak itt, „hátha jót tesz neki”.

Ezekről vagy beszéltem otthon, vagy nem. Miután tapasztaltam, hogy a felnőttek nagyjából egy csapatban játszanak, a gyerekekkel pedig csak ritkán tudtunk mit kezdeni egymással, lényegében két világ között rekedtem. Jól ellettem volna így, csak az egyik tanerő például kiszúrta, hogy nem feltétlenül nagyközönségnek szánt eszmecsere tanúja voltam. Így lett az alsó tagozatos pályafutásom egyik zárójelenete, hogy egy sokszorosan kitüntetett szakvezető pedagógus leckéztetés céljából diadalmas arccal eldugja a váltócipőmet, s aztán mindenkinek elújságolja, hiszen precedens értékűnek szánta.

Mire tehát tízéves lettem, azt láttam a legkisebb gondnak, hogy felsős „nagyként” mostantól a hátamon kell cipelnem az összes aznapi könyvet és füzetet. Ennél különb dolgokat is elbír az ember.

Ötödikben ismertem meg amúgy az első igazi csupaszív tanárt, aki szeretetből választotta ezt a hivatást.

Nem pedig azért, mert ahhoz a szakhoz éppen kevesebb pont kellett a főiskolán, vagy mert illett szerezni valami diplomát.

Sokáig magamban kerestem a hibát. Aztán meguntam bárhol is keresni. A tinikor küszöbén jött még néhány meccs magammal, hogy ne haragudjak senkire, s elfogadjam: biztos azért történt így, mert a fejlődésemet szolgálta.

Végül tizenhárom esztendősen kijelentettem, hogy én szeretnék sulit választani a továbbiakban. Így lett elit gimi helyett oktatásban nem gyengébb, borítékban viszont szegényebb szakközép. Ahová már nem gyomorgörccsel kellett indulni. Ahol csodaként éltem meg, hogy már több olyan tanár is akadt, akiben lehetett bízni.


Még több cikk: