Én csak egy apró csomag szállítója akartam lenni, tisztes távolságot tartva tőle. Mígnem felém nyújtották a tenyérnyi kis életet.

„Na, bazmeg…” – gondoltam, amikor belenézett a szemembe. Zöld a zöldbe. Ott voltam bőrig ázva, csuromvizesen, a lábamnál egy hordozódoboznak kikiáltott mancsmintás macskavécével, egy hétkilósra pakolt kisebb utazótáskával (benne alom és eledel), plusz a laptopos hátizsákommal, ami a tartalmát tekintve különösen vészjóslóan csepegett.

Gyorsan ledobtam a kabátomat, beletöröltem a kezemet a legkevésbé nedves részébe, s gondolkodás nélkül elvettem a portékát, akivel megtartottuk az első kölcsönös pofavizitet.

marcipan-tempty

„Az a füüül…” – pislogtam elérzékenyülve. A hüvelyk- és a mutatóujjam szinte körbeérte a pici, meleg testet. Ilyen fül a világon nincsen! Azaz biztos van sok, de még csak képen láttam, úgy pedig kevésbé érdekes. Élőben más. Ilyen füllel ki lehet maxolni a cukiság-faktort. Két vállra fektetni az egész bolygót. Kilóra megvenni azt is, aki úgy vélte magáról, hogy még nem eladó, mert ott lakozik benne a szívfájdalom.

Érzelmi analízisre viszont nem sok idő jutott. Át kellett szelnünk a fél országot.

Amikor már ott volt velem, nem vetődött fel bennem a kérdés, hogy ugyan mi a lófaszt csinálok. Úgy pattantam be a rengeteg cuccommal egy vadidegen wundercaros kocsijába, mintha az irányomból érkező nyávogás a világ legtermészetesebb dolga volna. „Nyugi, szobatiszta…” – vontam vállat. „Legalábbis elvileg az, de ha mégsem, akkor bocsika” – tettem hozzá magamban.

A csöppség egy darabig érdeklődve tekintgetett jobbra-balra a dobozból kifelé, aztán elkezdett sírni. Én sem cselekedtem volna másképp, hiszen elég fos élmény lehet a meleg lakásból egy vizes műanyag valamibe keveredni. Abban a pillanatban lelkiismeret-furdalásom támadt, hogy időben és távolságban miként képzeltem ezt az egészet, ám szerencsére beugrott, hogy nem kell túlagyalni, mert úgyis gyakorló boszorkányféle vagyok, ergo elég egy kis kézrátételes cucc a boldogságához.

Rögtön megnyugodott. Csak hát ezen a ponton megint cseszhettem a három lépés távolságot.

Rajta tartottam a tenyeremet Óbudától a Keletiig vezető negyven perces úton.

Amiért egyébként hétszázvalahány forintot fizettetett velem a rendszer – a jóistenke áldja meg érte! (A sofőr valószínűleg más visszajelzést adott erről az égieknek.) És utána még volt pofám öt percig várni a kiszállással, hogy befusson a parkolóba az oszkáros, aki Nyíregyházára repít minket.

A szüleimhez. Azt mondtam nekik decemberben, hogy ha macskát visznek haza a következő nemtomhány esztendőben, akkor én oda nem tolom a képemet. Mert senki sem pótolhatja azt, aki hétéves koromtól kezdve három hónappal ezelőttig velem volt. Akinek sohasem gügyögtem, mert szavak nélkül intéztünk mindent. Ez akkor sem változott, amikor nyár végén elköltöztem. A világ legtermészetesebb módján megüzente mindenszentekkor, hogy „most azonnal gyere, mert mennem kell!” Én pedig rohantam a metróhoz, a vonathoz, az éjsötét ismeretlenhez… meg az utolsó pillanatokhoz, amik végül kettőnk között maradtak, és örökre belém égtek.

Annyira lefoglalt a saját gyászom nyomora, hogy észre se vettem: a házban élők száma rövid idő alatt a felére csökkent. Először miattam lett üres a fészek, aztán a szüleimnek végig kellett nézniük, hogy lassacskán elfogy az életerő valakiből, aki csaknem húsz esztendeje az életük része. Mert Fricim nem „a gyerek macskája” volt, hanem teljes jogú családtag. Mindenki imádta. Kivéve a flúgos kis házőrző, Bello, de hát ő olyan komikusan egyszerű lélek, hogy néha úgy jelölne fát, hogy a másik oldali hátsó lábát emeli fel. Ő is sokat tud adni, de nem köti le a szellemet.

Észrevettem, hogy a szüleimnek nem jó ez így.

Félmondatokban szó esett róla néha, hogy egyszer majd esetleg milyen cica, de szerintem olyan pillantással reagáltam, ami még Hitlert is jobb belátásra bírta volna. Apukám egyébként két húszéves macskát temetett volna el gazdi pályafutása során, ha a másodiknál nem veszem el tőle a földhányó lapátot. Anyának pedig volt olyan régen, aki csak másfél esztendeig volt vele, mégis örökké emlegeti, mert annyira megszerette. Egyikünknél sem „fogyóeszköz a macsek”, mint ahogy azt egy kolleginától hallottam nemrégiben.

Legutóbbi ott jártamkor mintegy mellesleg megkérdeztem anyát, hogy készen áll-e már. Igent mondott. Ez hétfőn történt, és visszafelé jövet már gugliztam is egy szimpatikus hirdetést. Egy szerda délelőtti megbeszélés után csörgött a telefonom, hogy mehetek a cicáért. Csütörtök reggel ismét Budapesten volt dolgom, ám huszonnégy órát bőven elégnek találtam a szállítói feladathoz. Fogalmam sincs amúgy, hogy miért pont ezt a fajtát néztem ki. Megérzés, hogy ilyen kellett és kész.

Szóval ott voltam szerda délután ötkor a Keleti pályaudvar parkolójában, málhás szamarakat megszégyenítő pakkal, amelynek részét képezte egy tízhetes skót lógófülű macska.

Haza csak annyit üzentem, hogy titkos küldetés miatt ott alszom egyet. Miután sikerült becihelődni a majdnem mikrobusznyi kocsi hátsó ülésére, s megetettem-megitattam a fő szállítmányomat, az megint sírdogálni kezdett.

Ölbe kaptam. Belefúrta miniatűr pofáját a bal karom hajlatába.

Csak a háta nem érintkezett velem, de arra meg rátettem a másik kezemet. Mondom, tartom egy pár percig, aztán visszateszem. Ahogy azt Móricka elképzeli, hát persze! Behunyt szemmel hátradőltem. Tudtam, hogy hiába izgő-mozgó ördögfióka, innen nem mászik el akkor sem, ha felébred. Mert tagadhatatlanul bír engem – hogy a fene egye meg a három lépés távolságot, amit már tényleg végképp baszhatok ezennel!

marcipan-2

Rövidesen bökdösésre eszméltem. Csöndben elkezdett játszani a felsőm gyűrődésével. Visszaböktem az ujjammal. Megpofozta. Aztán két manccsal átölelte a csuklómat, és a hihetetlenül picike hátsó lábával rugdosni kezdte a karomat, miközben a rizsszemnyi fogával csócsálta. Éppen akkor álltunk meg egy benzinkútnál, és a többi utas hátranézett, mit vihogok magamban. Addig olyan kussban voltunk ugyanis, hogy elfelejtették: macska utazik a kocsiban.

Feltartottam, hogy megvilágítsa a lámpa fénye.

Egyszerre hárman vették elő a telefonjukat „az a füüül!” felkiáltással. Vakuk villantak.

(Én azt nem akartam, ezért kevéssé HD fotóim vannak.) Kérdezték, hogy nem óhajtok-e véletlenül mosdóba menni, mert szívesen vigyáznának a csomagra. Így egy középkorú házaspár férfitagjának mellkasán fekve sasolt kifelé a kis faszkalap, amíg én megjártam a hadak útját a kulcskérés – hátsó ajtó – kulcsleadás hármassal.

„Köszönöm, most már visszavenném…” – mondtam nevetve, miután azonnali visszaadási szándékot nem tapasztaltam. Nem lepődtem meg, hiszen ennek a kiscicának a fülén kívül van még egy fegyvere. A bunda, aminek a jellemzésére leginkább a „fluffy” szó alkalmas. Nagyon fláffi. A dús, tömött aljszőrzetből hosszabb, sötétebb kék szálak állnak ki. Ezek vastagon borítják még a talpát is. Olyan, mint egy életre kelt plüssakármi.

„De ronda vagy, hogy egyelek meg, mennyire rühellem amúgy a macskákat!” – szólt a sofőr, aztán átszellemült mosollyal megsimogatta.

marcipan-3

Ekkor jött el az idő, hogy az indulás előtt készült képpel eláruljam anyának érkezésem célját Facebook-üzenetben. „8-ra érünk oda, várjátok szeretettel!”

Még százvalahány kilométer és megszámlálhatatlanul sok cukiság-pillanat múlva apa a kapuban várt, hogy segítsen a cuccolásban, amíg én a legkisebb rakománnyal beszaladtam. Anya a konyhában tépelődött éppen, hogy kijöjjön-e (értsd: illik-e „másik macskát” üdvözölnie). Én csak odaálltam, és feltartottam a teli tenyeremet. Ami egy pillanat múlva már üres volt. „Hát sziiiiia!” – vette el tőlem apa, aztán már ketten nézegették, megvan-e az összes karmocskája, fogacskája. „Az a füüül!” – állapították meg kórusban.

A következő egy órában többet nevettek, amennyit az elmúlt egy évben összesen.

Én sem tudtam kinyögni két épkézláb mondatot anélkül, hogy ne kellett volna a kellős közepén kiszedni vagy leszedni valahonnan a cukin alvóból hiperaktívvá lett pár dekás jószágot. Mindenhová felugrott. Mindennel játszott. Az „ágyra nem!” parancs hatálya három és fél percig tartott. „Van rá esélye, hogy talán megkedveljem…” – közölte lefekvés előtt anya rezignáltnak szánt hangon, miközben szorosan magához ölelte.

A cica nem kért engedélyt, hogy éjjel bemásszon a paplan alá, s belopja magát a szívükbe. Óbudai Marcipán lett a neve. Másnap kora reggel útnak indultam Budapestre, este pedig kaptam Marciról nyolc képet.

Halkan súgom meg: kicsit hiányzik. A füle legalábbis.


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk: