Megesik, hogy az ember lánya elindul kesztyűt venni, aztán azon kapja magát, hogy inkább világgá kéne menni.

Velem legalábbis megesett. Az a vészhelyzet állt elő ugyanis, hogy elcsesződött a kesztyűm telefontaperoló része. Fázós kezű onlányként elárulom, hogy az éhség, a szomjúság, sőt még a pisilnikellés is smafu ehhez képest. A probléma súlya nagyjából ezek kombinációjával ért fel.

Éppen Nyíregyházán voltam, amikor beütött a krach, úgyhogy a szüleim kocsijába vágtam magam, hogy elmenjek az égető szükségletemet kielégítő fogyasztói szentélybe, egy szép nagy sportboltba (amilyen egyébként Budapesten nincsen).

Calm down, nem volt a kezemben a teló....

Calm down, nem volt a kezemben a teló….

Karácsony óta nem vezettem. A második jelzőlámpánál bekattant, hogy menni kell. Gyorsabban. Messzebbre. „Hétfő van, a nap kellős közepe!” – súgta a racionális énem. Szegény akár csöndben is maradhatott volna, mert számomra semmi különöset nem takar a hétfő fogalma. Eléggé hasonlít a vasárnaphoz meg a keddhez – ilyennek szeretem az életet. De azért mégis bennem volt valahol mélyen, hogy nem illik világgá menni pont hétfő délben.

Tényleg mélyen lehetett, mert azzal a lendülettel egyenesen átrobogtam azon a kereszteződésen, ahol balra kellett volna térnem kesztyűügyben. A döntés egy pillanat műve volt. Pedig azelőtt még soha nem autóztam pusztán azért, hogy menjek.

Én úgy szocializálódtam, hogy a benzin drága, a kocsit kímélni kell, maga a tevékenység pedig elég veszélyes ahhoz, hogy az ember csak akkor üljön volán mögé, ha el akar jutni ából bébe.

A motor mintha azt duruzsolta volna: felejts el mindent! És én hallgattam rá. A városhatárt jelző táblánál hátradőlve nyomtam padlógázt. A téli napfény különös ragyogásba vonta az aszfaltot, minden fehér kis vonalka szinte világított. A kék ég pedig úgy egybemosódott a távolban látszó fák csupasz ágaival, ahogy az csak az Alföldön tud. Olyan gyér volt a forgalom, hogy néhol egyedül maradtam a csillogó óceánszínű Nessie-vel a főúton.

Csak az érdekelt, hogy mi van itt és most. Az érzés, a pillanat, a mámor.

Néhány örömkönnycsepp is kigördült a napszemüvegem alól. Hónapok óta igyekeztem elnyomni magamban, hogy ez mennyire hiányzott. Pedig a vágy nem holmi bűnös dolog, hanem az egyik legőszintébb iránymutató. Most például megmutatta, hogy hiába nincs alattam mindennap kocsi, igenis van jogom és lehetőségem ezt a földi boldogságot megélni.

Éppúgy, mint bármelyik másikat. Éppúgy, mint az összes többit. Csupán fel kell ismerni azokat a helyzeteket, amikor a sors jóval többet tartogat egy pár kesztyűnél. És le kell tudni térni a járt útról. Odaadni a járatlanért. Bár a járatlanság itt erős túlzás, hiszen olyan úton haladtam, amelyiket már ezerszer megtettem. Mégsem volt ugyanaz az élmény – elvégre változott az út, változott az autó, változtam én is.

Amikor mindezek a felismerések letisztultak bennem úgy félóra alatt, jött a sugallat, hogy szépen forduljak vissza. Hát visszafordultam, mire a rádióban megszólalt az a szám, aminek a klipjét látva egyszer eszembe jutott, hogy fillérekért eladás helyett inkább pontosan ezt kellett volna eljátszanom a pórul járt Tigrámmal:

Nessie-re természetesen vigyáztam, így az 1:30-tól látható elemet nem vállaltam be a koreográfiában, bár fontolgattam. S mivel igen tiszta jószág, a mosási jelenetet is megúsztam. Az viszont biztos, hogy az érzést így is megkaptam, mert végig masszív ikszdé fejet vágtam.

Ja, visszafelé menet két pár kesztyűt vettem. Mert megérdemlem. És elhatároztam, hogy akármivel is közlekedem éppen, ooh baby it’s the ultimate feeling lesz.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: