Ezért nem költöttem soha önreklámra

Sosem volt olyan egyszerű a fizetett énmarketing, mint most. Pár száz forintért már özönlenek az évtized mércéjét jelentő lájkok. De nem nekem. Én máshogy csinálom.

Kétszer éreztem kísértést a hirdetésre. Először nyolc éve, amikor indult a blog, és egy pillanatra eltöprengtem, hogy honnan a francból lesz rajta olvasó.

Akkor még napi száz forintból is lehetett Facebook-kampányt tolni, csakhogy rögtön rádöbbentem: én nem vagyok termék. Nem tartom magam igeterjesztő véleményvezérnek, aki szeretné a szavait minél szélesebb körhöz eljuttatni. A szavak alaptermészete ugyanis, hogy mindig célba érnek – legfeljebb eleinte kicsit kancsal módon sikerül felmérni a célt.

Így is lehet(ne).
Így is lehet(ne). | Eredeti fotó: sikerspecialista.hu

A munkaerőm aztán mégis termék lett. Négy évvel később találtunk egymásra a vállalkozói létformával, és elkezdett baromi sok múlni azon, hogy hányan tudják, mit csinálok. Ismét odatévedt az egerem a Facebook-hirdetésekhez.

Pláne, hogy akkor már a munkám keretein belül is foglalkoztam online marketinggel. Fantasztikus lehetőségnek tartom, hogy hajszálpontosan meg lehet célozni a közönséget. Ám valamiért úgy éreztem, hogy a fene megette ezt az egészet, ha kattintásért fizetek.

Ha más csinálja, akkor azt mondom: igaza van, éljen vele! Én viszont nem akarok szó szerinti reklámmal idecsábítani senkit sem. Könyvsorsolás is csak azért van néha, hogy finoman olvasásra ösztönözzem a népet – két-két tiszteletpéldányt kapok minden műfordításból, tehát nekem ez sem kerül pénzbe.

A számhajhász idecsábítgatás szerintem önkéntelenül szülne egyfajta megfelelni vágyást; nekem pedig bőven elég, ha saját magamnak megfelelek. Mert valami furcsa oknál fogva pont ez segít hozzá, hogy az találjon ide, akinek tényleg itt a helye.

Nem figyelemfelkeltő szöveg meg demográfiai célzás generálja a forgalmat, hanem szíves-lelkes varázslat, amit semmiféle marketingfogás nem pótolhat. Kiegészíteni ki tudná ugyan, csak hát minek, ha nem lényeg a statisztika?

Tudom, hogy látszólag a számok tartják mozgásban az online világot. Sőt, ha úgy van, a munkám során önként és dalolva merülök el nyakig a webes analitikában, hogy utána egy árnyalatnyival tisztábban lássam az előrefelé vezető utat. A blogon viszont nem kérdés, merre van az előre. Az életemben sem. Mindig érzem a haladási irányt, és ha fejjel ütközöm a falnak, hát istenem! Az se véletlen.

Miként az se véletlen, hogy a műfaj minden idők legérdekesebb feladataként a kezem alá került egy személyes Facebook-oldal, aminek jó lenne szerezni pár ezer lájkolót – kizárólag minőségi tartalommal. Hirdetés nélkül. Olyan szegmensben, ahol a versenytársak különösen szép summát áldoznak rá, hogy gondosan kimunkált, mesterkélten bizalomkeltő üzenetüket eljuttassák a nagybetűs Nép fizetőképes részéhez.

A bennem szunnyadó Onlány Mindenes rögvest követelni kezdte, hogy prezentációval, statisztikával és referenciával kezdjem el mutogatni az illetőnek: a Facebook-hirdetés az évszázad találmánya, ami csodákra képes.

Általában mindenkit csak az érdekel, hogy szépen felfelé ívelő görbék legyenek. Grafikonok formálják a jövőt, és határozzák meg a jelent.

De amikor megérkezett az egyetlen direktíva, miszerint „nem szeretném pénzért reklámozni magamat”, csupán annyit válaszoltam: jól van, ember… én sem, téged is csak hivatalból akartalak, na.

Szóval ahelyett, hogy krokodilkönnyeket hullattam volna az elszalasztott lájkok felett, elkezdtem úgy baszkurálni az oldalt, mintha az enyém lenne. Oszt’ valahogy majd csak alakul, nem? Online Mindenes énem reflexből elkövetett kalkulációja szerint eddig úgy alakult, hogy három hét alatt hat egész négytized százalékkal gyarapodott a lájkolók tábora, de a számolgatást itt hála az égnek hagyhatom a picsába.

Anélkül valahogy minden sokkal szebb, szabadabb.


Még több cikk:

 

6 Comments

  1. Jó téma, én is terveztem már írni erről, de akkor most röviden ide írom le, nálam miért nem volt soha hirdetés:

    – egyszerűen úgy érzem, hogy akinek kell, az úgyis oda talál a blogra
    – a hirdetés nekem olyan, hogy meghívok mindenkit egy házibuliba, aztán meg csodálkozom, ha szétverik a lakást; jöjjön inkább csak az, aki érti és érzi, és ez ösztönösen alakul
    – nem akarok pénzt keresni a bloggal, így nem fontos, hogy plusz x ember kattintson, szándékosan nem írom azt, hogy olvassa, mert szerintem a hirdetéssel keletkezett kattintás még nem jelent (értő) olvasást
    – én azt látom, hogy tendencia, hogy van egy jó blog, aztán az első hirdetéssel elkezd üzletiesedni, és ezzel múlik el belőle az, amiért egy blog jó szokott lenni, jó tud lenni: az ösztönösség, a természetesség, senkinek nem megfelelni akarásból jövő írás, az örömlevű írás, és az ezzel járó könnyedség, lazaság is elmúlik gyorsan, plusz lesz egy csomó promóírás, ami túlírt, túlszerkesztett valami
    – modoros és áldolog ilyenkor örülni annak, hogy hűha, mennyien olvasnak, a jó posztok organikusan terjednek, ha jó és érdekes, megy hirdetés nélkül is, én önbecsapásnak érzem azt, amikor vk a hirdetések révén keletkezett olvasottságnak örül

    Kedvelik 1 személy

    1. good point well made :)
      az mondjuk kicsit vicces, hogy azért meg simán fizetek, hogy ne szerepeljen semmiféle reklám az oldalon… de végül is megéri, mert nem lennék nyugodt, ha bármikor ott villoghatna egy bazi nagy banner alul.

      Kedvelés

        1. én is így voltam vele, aztán egyszer telefonról megláttam, hogy masszívan húbazmeg :P

          régen a Bolt / Store menüpont alatt volt No Ads upgrade, nekem azokkal a feltételekkel frissül automatikusan. ez ma már az évi 99 dolcsis prémium csomag része.

          Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s