„Elnézést, merre van a Citadella?” – kérdezték már tőlem legalább húsz nyelven. Legalábbis gyanítom, hogy folyton ezt kérdezik, mert olykor csak a kulcsszót értem. Az úti célon kívül még az is összeköti a népeket, hogy szinte mindannyian csalódottan felsóhajtanak, miután a hüvelykujjammal felfelé bökve jelzem: itt bizony hegymenet lesz.

Az emberi természet sajátja, hogy reménykedik egy könnyebb útban. Lehetőleg olyanban, amilyet egy párizsi aluljáróban láttam először, és igencsak rácsodálkoztam. Először lépcső nélküli mozgólépcsőnek kereszteltem magamban, de aztán bemutatkozott, hogy ő a mozgójárda. Ráálltam, és ment alattam.

Az emberek birkamód ácsorogtak rajta, s várták, hogy ez a holmi elvigye őket egyik metróvonaltól a másikig, ami hat vonal találkozásánál például nem csupán egy Deák térnyi buli.

Never alone.

Never alone.

Én viszont imádok sétálni, úgyhogy ez a koncepció nagyjából ugyanakkora sokkot jelentett nekem, mint a nevezetességek között fuvarozó „hop on, hop off” buszok. Elvisznek egyiktől a másikig – de úgy, hogy összesen néhány száz lépésből meg lehet oldani egy városnézést.

A Citadellára is lehet ilyennel menni. Viszont nem egy turistát hallottam már amiatt panaszkodni, hogy a járat nem közvetlenül a tollat tartó néni lábánál tette ki. A hegylakók többsége pedig általában kocsikázik, tehát messze földön én lehetek az egyetlen sétamániás kretén.

Így akad a horgomra ennyi külföldi, akik térképpel vagy táblagéppel a kezükben igyekeznek feljutni. Látom rajtuk, hogy titkon abban reménykednek: ez a derűsen caplató színeshajú helybéli tud valami titkos átjárót, ami minimális erőfeszítéssel a magasba repít.

Van egyébként ilyen átjáró, csak ezt a témát pont nem dobnám be egy villámgyors iránymutatós eszmecserénél. Hitnek hívják.

Bármilyen út lehet könnyed és rövid, ha tényleg elhiszed, hogy végig tudsz rajta menni.

Addig viszont olyan belső útvesztőkből kell kikeveredni, hogy egy kis hegymenet hozzájuk képest bakfitty.

Szóval ott áll előttem a hónap tizennegyedik kétségbeesett ferdeszeműje, és a felemelt kezemmel egy irányba nézve pislog a semmibe. Ha megesik rajta a szívem, akkor benyögöm a varázsigét, hogy „bász tventi szeven” – bár gondolatban hozzáteszem, hogy „bászd meg, onnan még sétálni fogsz rendesen”. Mert neki egy kilométer a „rendesen”. Én pedig hét alatt nem érzem, hogy egyetlen lépést is tettem. De ettől még egyikünk sem menőbb vagy puncibb a másiknál. Csupán eltér a preferenciánk.

Baj akkor van, ha az ember nemcsak a Citadellára akar feljutni zéró erőfeszítéssel, hanem másfajta magaslatokat is úgy hódítana meg.

Sikerülhet, ám nagy árat kell érte fizetni. Mégpedig azt, hogy a csúcs elveszíti az értékét.

Ahova csak úgy odapottyansz, nem lehet olyan értékes számodra, mint ahova felküzdötted magad.

Itteni életkém első kánikulás hetében az én fejemben is megfordult, hogy úristen, alföldi lányka létemre mostantól a hegymenet lesz a pihenésem? Foltosra izzadtam a csőtopot, de a kilátásért mindig megérte. Aztán úgy hozzászokott a testem, hogy a vízszintes caplatást refrén nélküli dalként érzékelem: várom a lényeget, ami akkor és ott nem jöhet el.

A polaritás világában persze ott van az emelkedő ellenpárja, ami sokaknak a leáldozó szerencse analógiája, nekem viszont meghatározó napi sportélmény forrása. A lejtő. Azon lerohanni a sötétben Duna partjáig, egyik kivilágított hídtól a másikig, és felpillantani a magasba, hogy igen, oda is szoktam menni…

Ahelyett, hogy jókat buszozgatnék, vagy kérvényt nyújtanék be egy gellérthegyi mozgólépcső-mozgójárda rendszer kiépítéséért.


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk: