Megtérítettek, buddhista lettem, napi öt órát meditálok a szabadban – lótuszülésben, a hátamat fának vetve –, továbbá mindjárt eltűnök egy évre Tibetben, hogy utána lámaként szolgáljam az emberiséget. Nyilvánvaló, nem?

„Hogy kerültél oda?”

Roppant prózai módon. A Facebook-hírfolyamból kacsintott rám az egyéves képzés, ami elméletet és gyakorlatot is tartalmaz, tehát vallásfilozófiát plusz meditációt havonta egy szombati alkalommal.

Rögvest jelentkeztem, mert valamiért mindig is vágytam rá, hogy a világ összes vallását megismerjem. De nem ám könyvből, hanem hús-vér emberektől, akik vele és benne élnek.

Tudnak valamit. | Fotó: imgur.com

Tudnak valamit. | Fotó: imgur.com

Az odakerülés lelki-szellemi része tehát viszonylag egyszerű volt – nem úgy, mint a fizikai. Az első tanítási napon ugyanis a tökéletesen időzített érkezésemet helynév-egyezés révén sikerült Újpest helyett Kőbányára prezentálni. Így legalább azonnal kiderült, hogy buddhistáktól lehetetlen elkésni.

Ahelyett, hogy másfél óra múlva ciccegve tereltek volna be valami fapados tanterembe, megteáztattak és mamuszt raktak a lábam elé, hogy abban lépjek a szó legtisztább értelmében szentélynek látszó helyiségbe, ahol a nebulók kerek meditációs párnákon csücsültek a tanárral egyetemben.

„Akkor te most buddhista vagy?”

Angolul is tanultam, mégse lettem angol – at least I don’t suppose so. Ez a párhuzam egész jó, mert a származásomat illetően is van egy alap identitásom. Akárhány nyelven beszélek, írok vagy gondolkodom, magyar vagyok. Akárhány vallást ismerek meg annyira, hogy akár elveket és szertartásokat építsek be belőlük az életembe, szabad vagyok.

A szabadság a vallásom. Semmilyen ista-pista nem vagyok.

Körülbelül hároméves buksival kérdőre vontam a családomat, hogy miért vagyunk mi reformátusok. Szerencsés gyerekként mindig okos választ kaptam mindenre, de erre semmi értékelhető nem született. Leginkább a „csak”, ugye. Apukám megtanította a Miatyánkot, s karácsonykor levette a Bhagavad-Gita, a Tóra meg a Korán társaságában csücsülő Bibliát a polcról, hogy felolvasson belőle néhány sort.

Az általános iskolai hittanról rövid úton lemorzsolódtam a miértezés miatt, ám nem bántam.

A nagymamám szerette volna, hogy konfirmáljak, ám pont az ő elmenetele döbbentett rá végleg, hogy az én istenem nem az az isten, akit az egyébként fantasztikus értékeket hordozó kereszténység lefest, meg akiről rébuszokban hadarnak kevéssé odaillő dolgokat esküvőkön meg temetéseken.

Így esett, hogy bár megkereszteltek, és mindig is volt hitem, pontosan tizenkét esztendős koromban demográfiailag „egyéb” vallású lettem. Szabad, független. A hitrendszerembe azóta pogánytól kezdve hinduig mindenféle elemek beépülgettek, de nem tartom lényegesnek, hogy felcímkézzem őket. Amit a magaménak érzek, azt zsebre teszem, a többit pedig meghallgatom és elengedem.

„De csak be kellett lépned az egyházba…?”

A buddhizmus nem térít. Nem multi-level marketing, ahol bónuszt ad a főnök, ha beszervezel még valakit.

És nem is diszkriminatív, tehát nem ítél kárhozatra lényegében semmiért. A képzés, amire járok, nem egyházbővítő vagy adóegyszázalék-kunyaráló célzatú. A közösség tagjai egyszerűen csak tudást szeretnének átadni, mert ennek most ideje van a világban.

Két mondatból tudtam, hogy jó helyen járok. Az egyik ez volt: „ne higgyétek el, inkább tapasztaljátok meg!” A másik pedig az örökös bátorítás, hogy „kérdezzetek”. Akár a többiek előtt, akár négyszemközt. A dolog pikantériája, hogy ebben a suliban még egyetlen olyan kérdés sem merült fel bennem, amire annak elhangzása nélkül meg ne kaptam volna a választ a következő három percben. Akad, amivel nem tudok azonosulni, de nem is azonosulni mentem. Hanem tájékozódni, bővíteni a szemléletemet. Ebből nem csinálok titkot, elárultam a legelején, a bemutatkozáskor. Nem útkeresőnek tartom magam, hanem olyannak, aki rajta van az úton.

Egyébként szerintem nincs az az út, amin árt, ha az ember előtt kinyílik egy új, mégis oly ismerős világ.


Még több cikk: