Az első három szót baromi gyorsan hadard el! Rögtön mondom az eredményedet.

De előtte álljunk csak meg! Mert fogós kérdés, hogy egyáltalán mi számít normálisnak, továbbá annak lenni erény-e.

Te például minek örülnél? Ha az lenne a villámdiagnózisom, hogy „igen, normális vagy”? Netalán pont az ellenkezőjének, hiszen úgyis a magadénak – vagy legalább „menőnek” – érzed a szembemenetelt? Akarsz-e normális lenni, bármit is jelentsen ez?

Nekem így is jó.

Nekem így is jó.

Miután ezen jól eltöprengtél, jöhet a lényeg. Amennyiben a jégcsapos hinta láttán bármilyen egészségügyi probléma eszedbe jutott, normális vagy a szó klasszikus értelmében. „Aki erre ráül, az megfázik”; felfázik, lefázik, összefázik, visszafázik, satöbbi. Legalábbis illik neki. Akár biztosra is veheted, hogy ha te megtennéd, tutira húszpercenként járnál utána pisilni.

Namármost… nekem a következő három szó ugrott be: „szép, szabadság, játék”. Ennek fényében vidáman ücsörögtem rajta, s a hólyagom tökéletes egészségnek örvend csodák csodájára.

Én elvileg nem vagyok normális, mert olyan vérlázító dolgokat gondolok például, mint hogy pusztán a hidegtől még soha, senki sem fázott meg.

Attól a tudattól viszont, hogy adott szituáció százszázalékos bizonyossággal náthát von maga után, már annál többen. A hintázást követő késő este egyébként szakadó januári ónos esőben száguldottam placcsogtam le futva a hegyoldalról. Persze, azért a fejem fölé tartottam a szamócamintás, Dániában igencsak megtépázódott kis esernyőmet, hogy meglegyen a fizikai komfort. És olyan kellemeset kocogtam tizenegykor, hogy hétágra sütő nap társaságában se lett volna jobb.

Anyukám például most biztos a szívéhez kapott olvasás közben, hogy „hát meg akarsz halni, kislányom, hülye vagy te?” Az idekattintók jelentős része pedig annál a mondatnál nyomhatott az ikszre a jobb felső sarokban, hogy a hidegtől nem lehet megfázni. Ekkora baromságot, mi? Egy ideig amúgy oltári kellemes ilyen előfeltevésekkel, beidegződésekkel, hitrendszerekkel vagy energiamintázatokkal élni, nevezzük őket bárhogyan is. Nyújtanak egy biztos alapot: ha ezt csinálod, az lesz, kész. Így jártak a felmenőid hetedíziglen, mint ahogy a társaid közül is mindenki.

Aztán jön egy magamfajta, aki azt mondja, hogy semmi bajod nem lesz a fagyos hintától meg az ónos esőben futástól.

Pedig én is normálisnak születtem: ennek megfelelően életem első évtizedét megfázva töltöttem. Elhittem, hogy a hőmérő higanyszálának lent maradása egyenesen az immunrendszeremet veszi célba. Elhittem, hogy ezt és ezt csinálhatom, ilyen-olyan keretek között, s iksz vagy ipszilon dolgot kapom érte cserébe. Mert a világ így működik. Aki máshogy véli, az vagy szektás, vagy kretén – vagy mindkettő, maybe. Én pedig tökéletesen normális vagyok, tehát azok hagyjanak engem békén.

Huszonhat évből huszonkettőt normálisságra való törekvéssel töltöttem. A kortárs csoportba csöppenéssel, azaz oviban kezdtem, tavaly fejeztem be végleg. Huszonegy tájt már unogattam, úgyhogy elkezdtem tudatosan vizsgálni, mi az, ami rám rakódott kívülről, és mi az, amiben legbelül hiszek.

Komplett faszságokat tekintettem egyetemes igazságnak, de nem haragszom magamra érte, mivel mindnek megvolt a maga funkciója akkor és ott az életemben.

Ügyesen megideologizáltam korábban, hogy melyik vágyam miért nem teljesülhet, s amikor ezektől a látszólagos törvényszerűségeket megkérdőjeleztem, először jött a teljesülgetés, utána pedig a kétely.

Mert tegnap is megcsúsztam ám az ónos esőben. Nagy léptekkel, tempósan sétáltam már egy ideje, amikor megszólalt az agyamban a vészcsengő, hogy „hú, bazmeg, lassíts, mert ez ónos eső, te is esel vele együtt!” Abban a szent pillanatban csúsztam vagy három métert, hogy aztán a következő húsz lépést rémülten totyogva tegyem meg. Tíznél megint megcsúsztam sikeresen.

Na, akkor vettem egy mély lélegzetet, és azt mondtam magamnak: csússzon, aki akar, de én most laza eleganciával hazamegyek, mert semmi kedvem pancser módra tipegni itten. Pláne kitörni a nyakamat, de a gondolat teremtő erejével óvatosan kell bánni, szóval ilyet még szófordulat gyanánt se eresztek meg. Kár, hogy Taylor Swift pont akkor dalolta a fülembe, hogy „twenty stitches in a hospital room”, de vele is közöltem képzeletben, hogy legfeljebb neked, kisanyám, nekem aztán nem!

Nekem már az a normális, hogy miután ezt lerendezem magammal és Taylorral, úgy sétálok haza a nyálkás úton, mintha csak korzóznék az üde májusi napfényben. Ha pedig olykor mégis megcsúszom, akkor igyekszem visszanyerni az egyensúlyom.

De az út hosszú, és előfordult már, hogy az időjárás közbenjárása nélkül is példásan seggre estem rajta.

Mert a „néha illik seggre esni” és a „rég estem seggre” kombinációja pont azt eredményezi, hogy vígan megy az ember az utcán, aztán egyszer csak eltűnik a képből lenti irányban. (Ja, náthás pedig három hete voltam, amikor nem fáztam ugyan, ám csöppet kicsináltam magam a melóval.)

Ha te még úgy érzed, hogy felfáznál a fagyos hintán, vagy éppen Tüdő Gyulával fognál kezet egy téli zuhés futás után, egyiket se próbáld meg egyelőre: az elvárásod ugyanis teljesülni fog – ha tetszik, ha nem. De már akkor is úton vagy az én normálisom felé, ha végigolvastad ezt…


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk: