Kurva anyját az égi áldásnak?

Káromkodva adta meg magát a latyaknak a csaknem kétmilliós város közlekedése. Még szerencse, hogy van egy hófödte Csodaország a szívében, ahová feltotyoghattam derűs eszkimónak öltözve.

Ha nem a szemem láttára történik, nem hiszem el. Megyek az utcán, az egyik percben még minden oké, a következőben pedig a zebra feléig csúsznak a fékező kocsik, a buszmegállóban pedig szentségelnek az emberek. Semmi más nem történt, minthogy elkezdtek hullani az égből azok a pelyhek, amikre mindenki messiásként várt még két hete. De most már agresszív kismalac módjára azt mondják, hogy „fúj, nem kell!”, és igazából nem is tudnak mit kezdeni vele.

gellerthegy-tel-tempty-3

A hóval történő mitkezdés egyébként nem nagy művészet. A fejlett országoknak magától értetődően megy, a fejletlenekben pedig vagy egyáltalán nincs is az éghajlat miatt, vagy pedig jobb híján sztoikus nyugalommal szemlélik a természeti jelenséget. Láttam már derékig érő havat makulátlanul tiszta és csúszásmentes út szélén a svédeknél meg az osztrákoknál is, nekünk viszont még okosodni kell egy picikét. Ezzel semmi baj nincs. Baj inkább azzal van, hogy nyilván nem véletlenül havazik – és sokan rá sem döbbennek, miért.

Most nem arról beszélek, hogy megkristályosodik a csapadék, meg ilyenek. A természetben mindennek megvan a maga oka, méghozzá minden szinten.

A fizikait gyönyörűen megmagyarázza a meteorológia tudománya. A többi meg menjen a francba? Érjük be annyival, hogy a kaporszakállú letekerte a „felhők” feliratú termosztátot, oszt’ jóvan? Csukott szemmel és befogott fülekkel tegyünk úgy, mintha a hó nem volna testet – vagy legalábbis formát – öltött metafora?

Miután megállt alattam egy villamos a kétcentisre gyarapodott égi áldásban, és utastársaim kis híján meglincselték a vezető hölgyet, aki váratlanul bemondta, hogy végállomás van, eltöprengtem rajta, milyen is a hó valójában. Volt rá időm, mert három busz kimaradt, a negyedik megvárása helyett pedig felszálltam az addig biztos pontnak hitt négyeshatosra, ami viszont menet közben odavakkantotta, hogy a kőbe vésett útirányt mellőzve inkább a lágymányosi lakótelepre visz, ha nem szállok le baromi gyorsan.

Hát leszálltam. És hazasétáltam. Ropogott a picinyke hó a talpam alatt. Olyan kevés volt, hogy az úttesten foltokban látszott csak – mégis megmutatta, hogy az ereje milyen hatalmas. Utána jött a többi, amit már a lakás melegéből bámultam. Ez hétfőn történt. Kedden a filozofálgatást félretéve ügyintéztem és BKV-mentesen mászkáltam az immáron megmaradt kis hóban, este pedig a töküres rakparton ugyancsak ropogósat futottam. Szerdára történt meg a varázslat: felhúztam a redőnyt, aztán megláttam a hatalmas pelyheket és a mindent befedő vastag paplant.

Szerencsére ébren is olyan életet álmodtam magamnak, hogy hétköznap délben felhúzhatom a cicafüles sapkámat, és elindulhatok, amerre kedvem tartja.

A kapun kilépve két irány közül választhattam: hegyről lefelé vár a hangos káosz most ajándék latyakkal, hegynek fel pedig a szépséges, idilli csend. Igen, marha sokat dilemmáztam, melyik legyen… Arra viszont nem számítottam, ami fogadott odafent.

Mesekönyv-illusztrációba csöppentem: egyedül morzsolgattam a havat a kesztyűmmel a fehérbe öltözött fákkal és bokrokkal övezett, szintén jócskán belepett játszótéren. Hatalmas, ám a szélcsend miatt békés pelyhekben hullott a hó, amit egyetlen laza mozdulattal lesöpörtem a kedvenc hintámról. Olyan magasra hajtottam magam, hogy lássam a vattacukor-háztetőket odalent és a hegyoldalban. Lássam az ágról ágra szálló, mindig jó sok havat leverő madarakat. Lássam a tűzpiros csipkebogyószemet a szintén ünneplőbe burkolt bokorban. Lássam, hogy körülöttem minden, de minden tényleg ünneplőben díszeleg – már a lelkemet is beleértve.

A hó a természet ünnepe. Arra késztet a maga szépségével együtt, hogy egy kicsit lassítsunk le.

Beleburkolna minket a csöndbe, ha hagynánk; és fényt vinne a sötétségbe. Ő maga se nem zord, se nem túl hideg, csak hát többnyire mégis a kurva anyját, amiért lekéssük miatta a fontosnak hitt izéinket. Miközben rohadtul megfeledkezünk róla, hogy igazából mi fontos és mi nem.

Nekem ez a felismerés fontos volt. Hogy honnan fogok elkésni a következő napokban, amíg a csoda tart, már kevésbé az. Az élet úgyis úgy lett kitalálva, hogy mindenhova a megfelelő időben érjünk oda. Akár a játszótérre, akár a latyakos káoszba. Egyébként is csak azt kapjuk vissza odakintről, ami éppen bennünk van…


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk:

 

 

4 Comments

  1. Nem tudom vicces-e vagy szomorú innen vidékről a hegyekből nézni, hogy a nagyvárosi emberek mennyire fel vannak mentve életből főként ha lehullik pár hópihe. Jó volt olvasni, hogy felfedezted a havazásban rejlő szépséget. Ezt is tanítani kéne, nem csak oviban! :)

    Kedvelik 1 személy

    1. “fel vannak mentve életből” :D:D ez milyen találó! én azon szoktam elcsodálkozni, hogy 7-800(!) méter séta errefelé már soknak számít, és inkább felszállnak vmi zsúfolt szarra, ami a várakozás miatt időben háromszor annyi…

      amúgy köszi :)

      Kedvelés

  2. Így.
    (Egyébként meg arra, hogy mindig elmondják, hogy felkészületlenül érte őket a havazás: ajj, télen néha tél van, hát még ilyet!…
    És a “fel vagyunk mentve életből” is LOL, a LOLságánál csak az igazsága nagyobb.)

    Kedvelés

    1. az emberi természet velejárója, hogy néha nem készülünk fel a nyilvánvalóra, mert addig is jobb letagadni. bár ráfoghatjuk, hogy meg sem történt, hiszen +5°C van és ragyogó napsütés… :)

      Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s