„Ide, a pékségbe is felvettek egyet kisegítőnek. Én azóta nem szeleteltetem a kenyeret, hogy ne fogja meg, de sokan inkább be se mennek.”

Ez a két mondat a Down-szindrómások kapcsán hangzott el valakinek a szájából, akit egyébként szeretek. Így hát tudomásul veszem, hogy akármennyire is furcsállom a kijelentését, nem változtathatom meg.

Lehetnek ellenérveim, elmondhatom a saját véleményemet, ám nem küzdhetek vasakarattal, hogy ő másképpen vélekedjen – vagyis küzdhetnék, csak épp nem volna értelme.

Egymás mellett. (Fotó: aww.com.eu)

Egymás mellett. (Fotó: aww.com.eu)

Álszent dolog lenne arisztokratikusan magasba tartott kisujjal elhatárolódni tőle, hiszen ma ez a magyar társadalom többségének állásfoglalása az ügyben. Egy erős intellektuális kisebbség igyekszik harcolni ellene, szerintem meg egészséges szemlélettel ügy sincsen.

Én úgy tekintek a bármiféle fogyatékossággal, rendellenességgel vagy bármi hasonlóval élőkre, hogy különleges életfeladatot vállaltak, és jó lenne ennek a teljesítéséhez megadni nekik a lehető legideálisabb körülményeket.

Ettől még elterjedt nézőpont, hogy „minek rájuk költeni”, illetve „csak foglalják a helyet”.

Leírva baromi csúnya, de elhallgatva és mélyre ásva még csúnyább, na.

Akitől az elején idéztem, legalább kimondja és vállalja, hogy szerinte így van. Én azt vallom: bármit nyugodtan lehet gondolni – pláne érezni – ezen a gyönyörű világon, csak az ember legyen őszinte, s akkor már jó. Tisztább ez, mint behazudni a korhű erényeket, illetve belül fintorogva eljátszani néhány nemes gesztust a publikum megelégedésére.

Ha valakinek nem kell kenyér a megszokottól eltérő arcberendezkedésű lánykától, nekem nyolc. Valószínűleg a lánykának is – „amiről nem tudok, nem fáj” alapon.

Az viszont már korántsem nyolc, hogy hogy’ a tetves picsába nőhettek és nőhetnek fel az ilyesmit túlmisztifikáló egész generációk, akik többé-kevésbé helytálló tárgyi tudásuk ellenére mintha fosnának attól, hogy kenyér általi közvetett érintéssel vagy egy kósza pillantással elkaphatják például a Down-kórt.

Egy másik emberke – aki szintén közel áll hozzám – kacagva anekdotázott, hogy annak idején felszólalt valami szakszervezeti gyűlésen: nem tartotta korrektnek az „életképtelen fogyatékosok” bárminemű támogatását, hisz’ minek.

Pár röpke évtized múlva két csodálatos unokával áldotta meg a sors: egyikük agykárosodással születetett, a másiknál pedig csecsemőkorában alakult ki ugyancsak oxigénhiányos állapot, aminek hasonló lett a következménye. Imádja őket. Azért tudta nevetve elmesélni ezt az egészet, mert a régi önmagán röhög szívvel-lélekkel.

Egy ideje már én sem fordítom el a fejemet.

Nem aggódom szét magamat, hogy miként viselkedjek a sztenderdek szerint nem ép testtel vagy szellemmel élő felebarátok jelenlétében.

Volt idő, amikor talán máshol vettem volna kenyeret – huszonközepi magyar fiatalként úgy szocializálódtam, hogy a „fogyatékosok” nem köztünk, hanem egy elszigetelt világban élnek, és ha mégis a nyakunkra szabadulnak, az valami sajnálatos tévedés balszerencsés következménye. Amiért sajnálni kell őket. De magunkat még jobban, amiért nézhetjük a „szenvedésüket”.

Most már sejtem, hogy hozzánk hasonlóan ők szintén a tanulás kedvéért érkeztek ide. Csak közben nekünk is gyorstalpalót tartanak egy-két tárgyból – amit akár köszönettel elfogadhatunk, mert ránk fér, ugye.

Az első számú lecke például a megcsontosodott előítéletek leküzdése, tehát egyáltalán bemenni abba az átokverte pékségbe. A kenyér elfogadása csak a második, és senki más helyett nem célszerű lapozni a könyvben. Már az is haladás, hogy egyáltalán van könyv – még ha az olvasására nem is állunk mindannyian készen. Aki pedig már a közepén tart, egy árnyalatnyival tisztábban látja, ki a fogyatékos valójában.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: