Felcseperedvén azt hittem, hogy a csemetelét boldog karácsonyait immáron örökre cseszhetem. Nemrég jöttem rá: tévedtem.

Máig érzem a zsigereimben, milyen volt, amikor a tűlevelek között pislákoló színes izzók meleg fénybe burkolták a fenyőillatú mindenséget.

Home.

Home.

Sokáig visszasírtam azokat az ünnepeket, amikor még levelet írtam a Jézuskának, hogy kívánságaim a szüleim és a nagyszüleim közbenjárásával teljesülhessenek. Amikor békés idillben ültük körül az asztalt, és nem volt ciki elénekelni a Mennyből a’ zangyalt.

Aztán jött a kamaszkor neölelgess-hagyjálbékén szerencsétlenkedése, majd a kissé hosszúra nyúlt gyermekstátuszom teretakarok-demégetess esetlensége. Egyik miatt sem haragszom magamra, a családomra meg aztán pláne nem. Így volt jó, ezt kellett megélnünk, biztos sokan jártak és járnak hasonló cipőben.

Ezek az időszakok viszont ritkán kedveztek nálam az ünneplésnek. Hiába vártam a hangulatot, elkerülte a lelkemet. Próbáltam beletörődni, hogy az idő múlásának egyenes és természetes következménye.

Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy az ünnep a gyerekekről szól – „nagyként” már ne is keressem, mi benne a pláne. Szerintem nem az a pláne, hogy porontyként kapsz egy csomó ajándékot, majd felmenőként ízlés szerint Jézuskát, Télapót, esetleg karácsonyi manót játszol. Sőt, továbbmegyek: az ünnep alaphangját nem is a másokkal töltött idő adja meg. Mert olyan gyarló az emberi természet, hogy ha vasakarattal eldöntöd, hogy csakazértis időt szánsz valakire, rögtön úgy érzed, erőfeszítést tettél érte. És hiába tagadod le magad előtt, igenis vársz érte valamit cserébe.

Pedig az ünnep ott lakik, ahol a feltétel és elvárás nélküli szeretet.

Ehhez először is azt a mamlaszt kell szívből megszeretned, aki nemcsak karácsony reggelén pislog rád a tükörből némileg gyűrött fejjel. A második lépés pedig már magától jön: megszeretni magát az életet. Ha ez a két dolog nincs meg – ami tulajdonképpen egy –, akkor hiába tetováltatod magadra cirádás betűkkel, hogy „a családom a mindenem”, „imádlak, Karcsi” vagy ilyenek, még az említetteket is elküldöd a kurva anyjukba legalább elméletileg, hiszen három nap alatt bőven felzabálják a havi kosztpénzt meg az idegeidet.

Nekem most nincs fám, nincs nyolc árnyalatban huszonháromféle ritmusra villogó égősorom. Sőt, a szüleimnek sem vettem tegnapelőtt bemutatott okostelefont vagy kétméteres plazmatévét, ahogy azt minden illemtudó leszármazott mostanság teszi. Nem fogok szenteste koktélruhában meg kivakolva feszengeni. Nem azért nem teszem mindezt, mert lázadnék valami ellen, hanem mert időközben rátaláltam a saját kis hétköznapi ünnepeimre, melyek megadják azt a töltést, amit a legtöbben a karácsonytól remélnek.

Lassan négy hónapja már, hogy egy kisautónyi cuccal új életet kezdtem.

Vagyis nem újat, hanem inkább csak a sajátomat. Nulláról, nulla önállósági tapasztalattal. De végig azzal a biztos tudattal, hogy minden rendben van. (Az is, ha kigyullad a kibaszott konyharuha.) És már néhány nap alatt rájöttem, hogy létezik egy lelki-szellemi állapot, ami rítussá, ünneppé varázsolhatja a legapróbb cselekvéseket is. Most már mindennap itt van velem az érzés, amit sokáig évente egyszer sem sikerült előcsalogatni.

Mások mindent isznak érte, én leginkább csak vizet. Tudok átszellemülten sütni-főzni, enni, sétálni, futni, jógázni, ölelni, meditálni… sőt, tegnapelőtt este például derűs nyugalommal állapítottam meg, milyen kurvajó már, hogy éppen egy szemeteszsákot tartok a kezemben, hiszen csupa olyasminek az emlékét őrzi, amit önerőből megvehettem. A racionális felem halkan felmordult ugyan, hogy „már megint hülye vagy, bazmeg”, de szegény már megszokta, hogy nem sok hitelt adok neki mostanában. Ha adtam volna, nem lenne se saját szemeteszsákom, se lakásajtóm, se több miniünnepem naponta.

Az idei karácsony talánya, hogy a felnőtt-ünnepecskéimet magammal tudom-e vinni oda, ahol gyermek voltam. Már egy gyertyafénynél sült kenyeret a hónom alá csapva el is indultam felkutatni a választ.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: