Én már soha, sehonnan sem szoktam elkésni. Lehet, hogy az óra szerint néha még úgy tűnik – az óra viszont nem tudja, amit ebben a témában tudni illik.

Mégpedig azt, hogy mindennek rendelt ideje van. Nemcsak az olyan nagyléptékű történéseknek, mint a születés vagy a halál, hanem a látszólag aprócskáknak is.

Vallástól és világnézettől független törvényszerűség ez, amit vagy hajlandó elismerni az ember, vagy nem. Bizonyos helyzetekben jómagam sem ismerem el egykönnyen: például miközben éppen „elkések” elviekben. Az utóbbi néhány hónapban ez olyan gyakori lett, hogy bőven felvetődtek bennem kérdések.

Vajon miként fordulhat elő, hogy egyesek maradéktalanul pontosnak ismernek, míg mások notórius későnek? Pedig mindenkit szeretnék megtisztelni azzal, hogy a megbeszélt időpontban bukkanok fel.

Kérem szépen, ennyi. | Fotó: movieplot.com

Kérem szépen, ennyi. | Fotó: movieplot.com

Miért van az, hogy jókor indulok el, de félórát kell várnom a tízpercenkénti buszra, méghozzá rendszeresen? Pedig képes vagyok értelmezni a drága jó menetrendet. Miért van az, hogy ideges leszek, amikor meglátom: feleannyi időm van odaérni, mint amennyi kellene? Pedig a percek elnyújtásáért fikarcnyit sem tehetek.

Nemrég döntöttem el, hogy a picsába ezzel az egésszel.

Én igyekszem megtenni minden tőlem telhetőt, hogy a külső elvárások és a belső igényeim órája összhangba kerüljön – ám szemrebbenés nélkül hagyom az utóbbit győzni, ha bármilyen ellentmondás felmerül.

Hiszek benne, hogy a saját sorsát senki sem késheti le, így nincs más dolgom, mint ezt a szemléletet kivetíteni a hétköznapok sűrűjére.

Azóta nem sietek a metró mozgólépcsőjén, nem futok a villamos után, és a gyalogtempómat sem fokozom esztelen rohanássá.

Sőt, sehová sem pottyanok be félig begombolt kabátban szabadkozva, hogy jaj-jaj bocsika. Odaérek, amikor oda kell érnem, nincs apelláta. Érdekes, hogy a szellemi és a lelki idővel nem kerültem összetűzésbe: tudom, mire szánjam, így a beosztással sincs gond. A fizikai síkon értelmezett idővel viszont – amikor tehát muszáj ott lennem valahol – egyre több probléma merülgetett fel. Úgy is mondhatnám, hogy lassan már mindenhonnan elkéstem, bakker.

Ez több szempontból is kellemetlen, elvégre a flegmaság árnyékát vetítette rám. Pedig akkor még nem szartam le – most szarom le igazán! Feleszméltem, hogy nekem nem működik ez az útvonaltervezővel számolgatós, percre nézős dolog. Mégpedig azért nem, mert:

… nem akarok betáblázott napirenddel élni, s nem is fogok.

Valószínűleg ez a lázadás köszönt rám vissza a külvilágból a rejtélyesen kimaradó BKV-járatok képében.

Mert a „kint” mindig a „bent” tükre. El is röhögtem magam, amikor a négyeshatos vonalán két Combino között pont egy múlt századi szerelvény nyitotta ki előttem zörögve az ajtaját. Az már kevésbé volt vicces, amikor harmincöt perccel késtem le egy félórás megbeszélést, miután alapból is kétszer egy órát utaztam volna érte. De nem muszáj ehhez se tömegközlekedés, se Budapest: két épületnyire laktam anno az óvodától, mégis szinte minden áldott nap elkéstem.

Nem tetszett a koncepció, hogy ilyen szinten beleszólnak a létezésembe – csak hát egy négyévest ezért minimum leprüttyögnek. Most pedig már megtehetem, hogy kijelölöm a határokat, illetve kizárólag olyanokat fogadok el, amiket aztán megpróbálok tiszteletben tartani.

Minden egyes látszólagos késésemért vállalom tehát a felelősséget, és ha úgy adódik, bocsánatot is kérek. Csakhogy legbelül már egyik eset sem hat meg.

Ez akkor tudatosult bennem, amikor programcsúszás miatt alapvető törvényszerűségeket meghazudtoló idő alatt kellett elérnem egy repülőgépet. Azaz pont, hogy nem kellett, mert megvilágosodtam: vagy el kell érnem, vagy nem. És abban a szent pillanatban sikerült kétharmadára faragni az átszállásos BKV-menetidőt, plusz eszelősen felpörgetni a ferihegyi biztonsági ellenőrzést.

Ugyanígy megtapasztaltam, hogy ha bosszankodni kezdek az egy helyen elvesztegetettnek látszó idő miatt, dominóként borul a többi is – ha viszont „elengedem” a dühöngést, minden szárnyra kél.

Hiszen nem az számít, mikor érkezem, hanem az, hogy hogyan teszem.

És ha az rendben van, az óra is előbb-utóbb rájön, hogy felesleges cseszegetnie. Ami persze akkor fog bekövetkezni, ha eljön az ideje…


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: