Nem koldul, nem csörgeti az aprót, nem szólít meg. Csak ott ücsörög csendben, a könyvébe mélyedve – másik kezében átlátszó műanyag hengerrel, amiben érmék hevernek.

Múltkor írtam meg, hogy miért nem adtam egy árva fityinget sem a hipermarketben „tragikus” élettörténettel előálló értelmiséginek. Felsoroltam néhány érvet, ám mind közül az az egy vitte a prímet, amit meg se fogalmaztam külön, mert felesleges: nem éreztem úgy, hogy adnom kellene.

Volt is, aki szóvá tette, hogy bizonyára lelketlen geci vagyok, ejnye. Ez ellen nem tiltakoznék, hiszen szabad véleménynyilvánítás van (vagy mi). Csupán el szeretném mesélni, mi az, ami pillanatok alatt, fenntartások nélkül meg tud hatni.

Más szemszögből.

Más szemszögből.

Bevásárlásból tartottam hazafelé szombat este a Szabadság hídon. Séta, hátizsák, dunai szél, káprázatos fények – ahogy lenni szokott. Mindig a korlátnál megyek, a vízhez közel, mert úgy valamiért különösen jó. Bambulok a várra, a Szabadság-szoborra meg hasonlók.

Annyit érzékeltem menet közben, hogy elcaplatok az egyik zöld lámpaoszlop tövében ücsörgő ember mellett. Mintha már láttam volna, azt hiszem.

Tulajdonképpen semmit sem csinált, csak olvasott és létezett – mégis markáns volt a jelenléte. Tiszta ruhát viselt bélelt dzsekivel; egyedül a szemüveg alól kikandikáló piros orra árulkodott róla, hogy nem két perce kuporog a téli hidegben.

Ezen a hídon naponta megesik, hogy egy cigányasszony a pofámba rázza az aprókkal szinte semeddig se töltött műanyag poharat.

Hogy bottal és remegve lépdelő, elgyötört lelkek boldog-boldogtalant megszólítanak. Hogy nyakatekert imapózba merevedett fiatalemberek térdelnek a betonon, és amikor elhaladok mellettük a kezemben lóbált fejes salátával, odarikkanantak egy „plíz, madam”-ot.

Az olvasó bácsi sem szavakkal, sem tettekkel nem kért. Teljes lelki nyugalomban csücsült a zöldre mázolt vasszerkezeten – megteremtve a lehetőséget, hogy adjon, aki adni szeretne, senki mást nem zavarván vele. Nem küzdött, nem harcolt, nem érvelt, nem vitatkozott.

Mondanám, hogy egyszer csak ott termett előttem egy méltóságteljes koldus, de voltaképpen én termettem előtte, s ő egyáltalán nem koldult.

Ennek ellenére a járókelők ugyanolyan szép nagy ívben kerülték ki, mint a már említett fogatlanul visító kisebbségit. Nehogy véletlenül adni kelljen neki.

Tudom, olyan világban élünk, ahol keveseknek van sok – sőt, egyáltalán elég –, de akinek mégis, a látszólag felfelé vezető úton hajlamos megfeledkezni azokról, akiknek nincs. Én szerencsésnek tartom magam, hiszen gyönyörű helyen lakom és finomakat eszem. Igen, nekem is lehetne több pénzem, autóm, nagy vizeken átívelő utazásaim, jól menő cégem meg ilyenek… de általában arra összpontosítok, ami már megvan, és nem arra, ami még nincsen.

Úgyhogy ott a hídon lekanyarítottam az egyik vállamról a hátizsákot, előástam az aljáról a tárcámat, és kivettem belőle valamit – ami messze nem volt apró, de lehetett volna húszszor több is. Odaléptem hozzá, felé nyújtottam a pénzt. Nem akartam a műanyag hengerben lévő ötvenesekre tenni, mert rontotta volna a boltot a továbbiakban, ha észreveszik. Meg ugye elfújhatja a szél.

Beletelt egy-két másodpercbe, mire felpillantott rám, mert hát az olvasást nem hagyjuk csak úgy abba mondat közben. Meglátta a fekete kesztyűbe burkolt ujjaimmal tartott kékeszöld papírt, és elkerekedett a szeme. „Nagyon szépen köszönöm!” – szólalt meg olyan hangon, hogy meseolvasó lemezt is simán kiadhatna vele. Aztán elvette. (Szokatlan sorrend.)

Én nem mondtam semmit, mert ennek a jelenetnek éppen a csend adta az értékét. Csak rámosolyogtam, aztán mentem tovább. Fel a hegyre – az „odalentről” egy percig sem megfeledkezve.


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk: