High-res version

„Kilenc percünk van összesen, hogy átmenjünk a biztonsági ellenőrzésen, és odaérjünk a géphez” – közöltem rezignáltan a barátnőmmel, miután az órámra néztem. Az őrangyalom nyugodtan lóbálhatta a lábát a ferihegyi repülőtér V.I.P. várótermében… gondolván, hogy ezt jól elintézte.

Nem vette számításba, milyen sebességgel vagyok képes szétszedni és összepakolni a cuccaimat, hogy aztán a bámészkodók között szlalomozva rohanjak. „Alexaaa!” – kiáltott utánam egyre távolabbról Vé, az útitársam. „Last call to Copenhagen!” – hallatszott a hangszóróból elég határozottan. Egy pillanatra úrrá lett rajtam a szó szerinti kapuzárási pánik, de olyan jó időt sikerült hozni, hogy másfél perc még maradt is. „Én… nem… vagyok… futóbajnok… baszki…!” – lihegte a sarkamban Vé, mire vállat vontam, hogy dehogynem, néha mindenkinek muszáj annak lenni.

Kisvártatva a levegőbe emelkedtünk, az őrangyal pedig a V.I.P. lounge ablakán kinézve fogta a fejét. Akkor még azt hittem, hogy éppen odaérni segített, ám hamarosan árnyaltabban láttam a képet.

Délután ötkor landoltunk Koppenhágában. Szerintem kurva hideg volt, a naptár szerint pedig november 30-a. Természetesen előre szerettem volna tájékozódni az időjárásról, ami elvileg sikerült is – a téllel amúgy semmi bajom nincs –, gyakorlatilag viszont mindenhol elfelejtették az ötven kilométer per órás jeges szelet említeni. Semmi gond, kiváló edzés izomból ellenfeszülni – gondoltam derűsen, hiszen mindig boldog vagyok, ha újabb országot nyílik alkalmam felfedezni.

A szolid ezerhatszáz forintos egyszeri utazásra jogosító menetjegy megvásárlása után elmetróztunk a szállásig. A szerelvényen egy tündéri bácsitól kértünk útbaigazítást, aki bónuszként még a helyi gasztronómiába is beavatott minket. Amikor kérdeztem, milyen desszertek vannak, azt válaszolta, hogy nem esznek halat, disznót viszont igen.

Airbnb-s szobánk első látásra puritánnak tűnt, a vécé meg rögtön eldugult a debütáló pisilésemtől.

Ott álltunk Vével tanácstalanul hümmögve az ismételt lehúzásoktól peremig telt csésze fölött, ami néhány perc múlva magától felszörcsögve benyelte a cuccot, mi pedig megkönnyebbültünk. Közben én kaptam egy enyhe sokkot, midőn tudatosult bennem, hogy a két éve hordott aktivitásmérőm rejtélyes körülmények között elhagyta a zsebemet, majd a veszteséget nyugtázva nekivágtunk első koppenhágai esténknek. (Amiről kép nincsen, mert lefagyott a kezem, de mutatok száz másikat helyette.)

Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy kebab, pizza, hamburger és steak jelenti ott a konyhai örömök csimborasszóját, de nálam volt emberi vacsi, Vének meg nincsenek extra igényei, így sikerült kompromisszumra jutni. Boldogan pózoltunk a karácsonyi vásárban, és a kép láttán anya később megkérdezte, hogy a teszkó gazdaságos díszítésből ítélve nem véletlenül a nagycserkeszi népünnepélyre tévedtünk-e.

A Christiansborg meg a helyi Váci Strøget utca azért tényleg cuki volt, csak az egyik boltban nézelődve sajnos észrevettem, hogy a hátam és a valagam tájékán valami nem stimmel. Olyan hideg és nedves…

Némi feltűnésmentesnek szánt tapogatózást követően nyilvánvalóvá vált, hogy teljesen átázott a hátizsákom, a kabátom, a felsőm és a nadrágom.

„Te, miért nem csavartad rá a kupakot az üvegre?” – fordultam síri hangon Véhez, aki valamiért azt hitte, hogy a kupakrácsavarás csakis az én reszortom lehet, ezért anélkül nyomta a palackot a kezembe. Nekem meg ugye eszembe se jutott, hogy rajta van, de rácsavarva nincsen, ezért szépen beraktam a pénztárcáinkkal közös zsebbe.

„Bazmeg, a pénz!” – kiáltottam fel, de az száraz maradt szerencsére. Az őrangyal utolért minket. Marasztaltam is, mert csuromvizesen a hidegben nem volt életem legkomfortosabb érzése. Aztán így hármasban mászkáltunk még egy keveset, ittunk valami bazi erős koktélt, ami nem volt elég erős ahhoz, hogy átmelegítsen, és visszasétáltunk a szállásra. (Jobb ilyenkor mozgásban maradni, mint ácsorogva várni a buszra.)

„Bazmeg, a radiátor!” – kiáltottam fel a szobában. Mert hideg volt. A szoba is, meg a radiátor is, csak ezt ugye nem vettük észre azalatt a másfél perc alatt, amikor korábban lepakoltunk. De a szobában legalább volt radiátor, mert a fürdőben az se, csak a hideg. Az ázós kaland után jólesett volna egy forró zuhany – lehetőleg nem úgy, hogy a vízsugáron kívül eső részeim halványlila színben libabőröznek. Akkor vettem egy mély lélegzetet, és megpróbáltam szabadságra küldeni az igényeimet, hogy én magam szabad lehessek.

12322847_10206163974352491_2032555090140634215_o

Szombaton zuhogó esőre ébredtünk a továbbra is állandó szél mellett. Vettünk két cuki szamócás esernyőt a közeli boltban – Vé aktuális használatra, én szuvenírnek. Felhúzta a sajátját, ami roppant komikus módon eleve kifordult pozíciót vett fel, parabola antenna módjára gyűjtve a vizet. Két perc múlva már úgy sem tartott, egyszerűen összezuhant a szerkezete.

Bevergődtünk egy kebaboshoz, ahol rukkola pesztós pizzával kimaxoltam a kajalehetőségeket, ám a sarki létesítményben nemhogy wifi nem volt, de vécé sem.

„Mikor eszed már meg?” – kérdeztem a tál sült krumpli és hotdog fölött ücsörgő Vétől, aki közben rájött, hogy mégsem ilyet kíván, de már tökmindegy, szóval inkább ott hagyta. Közben szemügyre vette a másik esernyőt, ami ugyanolyan reménytelenül fos volt, így elhatároztuk, hogy mindkettőt visszavisszük a boltba. Vé elmagyarázta az eladónak, hogy most azonnal kéri vissza az összeget, és mutatja, mi a probléma.

Azzal felhúzta az első esernyőt, ami a nagykönyvben előírt tökéletes formát öltötte a megszokott felhúzó mozdulatra – pedig a saját szememmel láttam én is, hogy több helyen el volt törve(!) a cucc, ami tartja. „Lehet, hogy a másik az…” – biztattam Vét, aki úgy nézett rám, mintha szellemet látna. „Nem! Ez volt…” – pislogott, majd felhúzta a másikat. Már annak se volt semmi baja, az eladó pedig nézett ránk, mint borjú az új kapura.

Ezután vállat vonva indultunk el valami szépet látni a reptéren üdülőparadicsomként szétreklámozott Islands Brygge partszakaszra.

A gyártelep jellegű panorámával kecsegtető csatornaszélen pont elmorfondíroztam rajta, hogy vajon tényleg jó helyen keressük-e a látványosságot, aztán megláttunk egy drótkerítéssel körbevett, deszkapadlóval lekerített kismedencényi vízfelületet, amiben két fiatal srác és egy lány fürdött a téli hidegben. „Islands Brygge” – hirdette melankolikusan a kis tábla, mire elröhögtem magam. A „beach” mellett állt két pálmafásra festett kerekes konténer, azokban volt a szauna. „Nesze, még wellness is van!” – biccentettem oda.

Sajnos nem volt nálam fürdőruha, úgyhogy inkább továbbmentünk a városháza előtti főtérre, ahol techno feldolgozásban dübörgött a Jingle Bells, és egy mély férfihang számolt vissza angolul a mikrofonba, hogy a one után négy furán felöltözött felnőtt sícipőben rohanni kezdjen a hógéppel nehezített akadálypályán, kis fenyőket arrébb pakolva, fel-le a lépcsőkön, mintha ezen múlna az életük. Már épp kezdtem feldolgozni a szürreális jelenetet, amikor szembejött egy magát kétméteres nyúlnak előadó ember, és Vé kijelentette, hogy okvetlenül pózolni szeretne vele.

Én ilyen céllal inkább az Andersen-szoborra csaptam le. Utána betértünk egy boltba, ahol a vigyorgó pénztáros srác közölte, hogy magyar a volt felesége, mégpedig Jennifer Lopez. Mielőtt elsírtam volna magam a viccen, Vé színpadiasan belevágta a kukába az ott vásárolt jégkásáját. „Mi a baj vele?” – érdeklődtem.

„Tejes! Fosok a tejtől, bazmeg!” – utalt a valószínűsíthető laktóz-intoleranciájára finoman és nőiesen.

Kilépve betévedtem az első játékboltba, és vettem egy akciós plüssmackót, mert ezt már csak úgy lehetett kibírni ép ésszel. „Oh, a teddy! A teddy is fun!” – örvendezett emez a pénztáros, mert biztos ugyanazt szívta, mint az előző.

És akkor csoda történt: néhány percre kisütött a nap. Ittunk glöggöt, ettünk aebleskivert lekvárral, majd találtunk olyan karácsonyi vásárt, ami nagycserkeszi helyett legalább nyíregyházi méreteket öltött, és bónuszként volt benne egy pofás óriáskerék. Vé tériszonyos, úgyhogy felültem egy dán apukás, japán anyukás, interkontinentális hibrid kislány család társaságában, akik közül az utóbbi úgy tekergette a nyitott fülke forgatására szolgáló középső peremet, hogy őrült módjára pörögtünk körbe, de azért így is szép volt odafent.

Utána betévedtünk egy elég durva szadomazó boltba és egy cuki templomba (a kettő nem egy, annyira nem meredek a hely), majd egy órán keresztül gyalogoltunk, mire találtunk potenciális vacsorázóhelyet. A tonhalsalátám tenyérnyi zöldön csücsülő kisujjnyi halat jelentett. Nem baj, egy szupermarketben aranyáron szerváltam low-fat cottage-et zacskós salátával, amit utána kézzel fogyasztottam el az ágy szélén ülve, viszketős pokrócba tekerve. (Szállásadónk azt mondta, intézkedik a fűtéssel kapcsolatban, ami kettő darab kétes tisztaságú takaró megjelenését jelentette a szobában.)

Fürdésre kitaláltam egy tuti módszert: törölközés közben is folyattam a lábamra a szinte forró vizet, hogy ne reszkessek. Hideg víz egyébként nem volt, mert a kezemben maradt a tekerőgomb.

Vasárnap reggel robotgép hangja ébresztett, ami meg sem kottyant a papírvékony falakon átszűrődő egyéb hangok mellett.

Még éjjel is folyton járkáltak az emeletomlással fenyegetve recsegő padlón, szóval ha a vacogás nem zökkentett ki a mélyalvási szakaszból, hát megtette a házigazda, a lakótársa vagy kettejük valamelyik vendége.

„Csakazértis jó lesz!” – biztattam Vét egy török étteremben, ahol majdnem felvisítottam örömömben, hogy ismerik a csirkét, a kuszkuszt meg a zöldségeket. Aztán elindultunk az orvosi múzeum felé, amit ő előző nap kinézett, én pedig rábólintottam. Menet közben odatévedtünk a koppenhágás képeslapokon szereplő, színesházas-csatornapartos Nyhavnba. „Hajókázzunk!” – indítványoztam.

A pár színes ház közül kiérve megtekinthettünk még néhány gyártelepet(!), honvédelmi létesítményt(!), illetve a Kis hableány szobrát hátulról(!) nevezetességként. „Legalább van a fedélzeten wifi!” – foglalta össze a lényeget Vé. Én azért elnézegettem a vizet, mert az valahogy mindig szép.

Hajókázás után az orvosi múzeum következett, ahol Vé pózolt egy régi boncasztallal, és olykor rábökött némelyik spirituszban úszkáló dologra, hogy mi az.

Meló révén többnyire értettem a javarészt latin kiírásokat, ezért sztoikus nyugalommal soroltam a fertőtlenítőszagban, hogy tébécés tüdő, agyvelő-koponyasérves kifejlett magzat, blabla.

Húsz percet se töltöttünk bent, de Vé szerint megérte. Én úgy voltam vele, hogy ez egy kicsit bizarr volt, ám semmivel nem betegebb, mint a kiruccanásunk többi része.

Az esernyőnket és hajunkat tépő időjárás elől egy mesésen kivilágított plázába menekültünk, ahol három lépés után megtorpantam, s őszinte csodálkozással eltátottam a számat. Gyönyörű fehérneműk közé csöppentem: egy egész sornyi merevítő és szivacs nélküli melltartóval, hozzájuk illő bugyival kerültem szembe. Itthon ilyeneket alig lehet kapni, vagy ha mégis, akkor egyértelműen sport kivitelben vagy próbalehetőség nélküli webáruházban. „Van wifi, én leülök, have fun!” – tűnt el mellőlem Vé, én pedig egyszerre felmarkoltam annyi cuccot, amennyit etióp kisgyerek szokott a segélycsomagos rántott húsból.

Félóra múlva kerültem elő a próbafülkéből, amiért a helyzet komolyságát reálisan felmérő útitársam egy szót sem szólt. Amikor viszont mondtam, hogy nehéz a döntés, felnézett a telefonjából, hogy lebasszon. „Hülye vagy, ha nem veszed meg mindet!” – állapította meg, és rájöttem, hogy tényleg. Megfogalmazódott bennem, hogy ha már ennyi értelme volt az egész útnak, akkor se jártam rosszul: a pénztárcabarát városnézésből ugyanis az lett, hogy „eljöttem fehérneműt vásárolni Dániába, bakker”.

Az ítéletidőbe ismét kilépve két kézzel kapaszkodtunk az esernyőnkbe, minden izmunkkal nekifeszültünk a szélnek. Én pedig a süvítést túlharsogva azt kiabáltam, hogy normálisat akarok vacsorázni. Egészségeset. Egy olyan országban, ahol kilószámra árulják a színezékes cukorkát minden áldott üzletben. All you can eat indiai lett belőle, mert salátabárral együtt mégiscsak kedvezőbb a többi lehetőségnél. Utána másfél napig két irányban csípős metabolizmusnak örülhettem, de legalább belülről melegített.

Az előző esték menetrendjét követve Vé vasárnap is aludni tért, én pedig a közös ágyunkban magam alá hajtogattam a lábamat, és ölemben a laptopommal dolgoztam egy keveset. Fél kettőkor érdekes sugallat érkezett: most azonnal guglizzak rá, hogy Svédország milyen messze van innen! Félóra vonattal az Øresund hídon át – a választól elkerekedett a szemem. Időtartamra egy Nyíregyháza-Debrecen táv a Koppenhága-Malmö, atyaúristen!

„Ébren vagy?” – suttogtam. Válasz gyanánt Vé a másik oldalára fordult, és az orrom alá fingott egy orbitálisat.

Ezt nemleges feleletnek értékeltem, és a fővesztés kockázatát vállalva beállítottam nyolcra az ébresztőmet. Ami meg is szólalt, Vé pedig kérdőn nézett rám, hogy mi a kurva élet. „Egytől tízig terjedő skálán mennyire bízol meg bennem?” – érdeklődtem. „Tíz, de miért?” – kérdezte. Mondtam, hogy azért, mert akkor elviszlek Svédországba mindjárt. Pislogott hármat, bólintott, aztán kért még egy óra alvást.

„Ez amúgy hogy jutott eszedbe?” – faggatott az állomáson. Vállat vontam, aztán mindketten rácsodálkoztunk az éppen beérkező vonatról páratlan eleganciával lepattanó öltönyös, vörös nyakkendős, magas, szőke, elképesztően egyenes tartású ötvenes úriemberre, aki tökéletes angolsággal közölte velünk, hogy a miénk a next train lesz. „Parancsolj, egy svéd!” – vigyorodtam el. Én két éve már eltöltöttem ott egy hetet, Vének viszont új volt az ottaniakból áradó életérzés, és szemlátomást lenyűgözte. Pláne a szürke dán viking arcokhoz képest.

A next train tényleg átvitt Malmöbe, ahol csodák csodájára emberi időjárás fogadott minket. Téli, de normális – ilyenre számítottam volna egyébként. Napsütés, nem dermesztő hideg, és egymás után elénk táruló utcák, terek, szép épületek… Koppenhágát is hasonló hangulatúnak képzeltem volna, de a kettő között mintha Ausztria-Magyarország féle szakadék tátongana. Amikor átmész a határon, és érzed, hogy még az út is jobb anyagból van alattad.

Igazi utazós örömnap következett szemet gyönyörködtető látvánnyal, finom ételekkel és jó hangulattal. Sétáltunk, nézelődtünk, és jól kiröhögtük magunkat, amiért nem ide jöttünk inkább négy napra.

Az ízléses ünnepi díszbe öltöztetett utcákat róva egyszer csak megláttam egy húszemeletes épületet, a külső részén panorámalifttel. „Én oda fel akarok menni!” – közöltem, és öt perc múlva bent is voltunk a négycsillagos Scandic Triangeln hotelben, hogy elmagyarázzuk a recepción a fura kérésünket. „Hát normally ilyet nem szoktunk engedni, mert ajtónyitó kártyával működik a lift, de tessék, itt az enyém…” – mosolygott ránk a szőke hölgy, akinek köszönhetően madártávlatból is láthattuk a kivilágított Malmőt.

Beültünk vacsorázni egy svédasztalos salátabárba, ahol valószínűleg újra fogják gondolni miattam az üzletpolitikát, mert a jutányos árért cserébe egy ültő helyemben elfogyasztottam a szerintem egész estére szánt koktélrák-készletet. A napot egy perui ihletésű vendéglátóhelyen zártuk, ahol a wifi-jelszót kérve a pincér ott hagyta nálunk az ájfón hatpluszát, kijelzőjén a lefotózott router-kézikönyvvel, majd eltűnt, és negyedóra múlva teljes lelki nyugalommal visszajött érte. „Svédek…” – vontam vállat a csodálkozó Vének.

Aztán rámeredtem a saját ájfónomra. Olyan fejet vágtam, hogy szegény útitársamra rájött a frász, hogy úristen, mi lehet a baj. „Vé… az van, hogy este kilenckor repülünk haza, nem délután fél háromkor!” – osztottam meg vele az információt, mire neki is olyan feje lett, mintha egy zombihadsereggel nézne farkasszemet a fagyási sérülések miatt vörös foltos pofázmányom helyett. Júniusban vettük a repülőjegyet, augusztusban jött az értesítő e-mail, hogy az odafelé járat másfél órával hamarabb megy, de a visszaútról ugyanott szereplő infót valahogy továbbgörgettem.

Mielőtt megtapasztaltam, milyen Koppenhága, valószínűleg örültem volna ennek az ajándék fél napnak. Így viszont olyan volt, mintha néhány órára megálljt parancsolnának a kapuban a szabadulni készülő rabnak. Vágytam már a jó meleg lakásra, a környékem csodás panorámájára… De a nyócker szívében élő Vé is hasonlóképp volt ezzel. Az asztalra borulva röhögtünk, úgy igyekeztünk kitalálni, hogy akkor mi legyen.

Háromnegyed óra múlva pedig lerobbant alattunk a vonat a semmiben, a híd kellős közepén, a tenger felett.

De a svéd lerobbanás azt jelenti, hogy elmegy a – jelen esetben éppen Koppenhágát takaró – következő megállóig, és utána hetvenszer elnézést kérnek az egészért.

Közben meghánytuk-vetettük, hogy a vasárnapi hajókázás alkalmával ajánlottak nekünk kedvezményes Tivoli jegyet, amire le is csaptunk, hiszen hétfőn oda készültünk elvileg, csak felülírta a svéd tervem. Vé indítványozta, hogy szarjuk le a jegyet, és késői ébredés után menjünk ki rögtön a repülőtérre. Én kötöttem az ebet a karóhoz, hogy Tivolit márpedig látni kell, hátha jó lesz, ő pedig beadta a derekát. Így kedd délelőtt összepakoltunk, aztán megkérdeztük a szállásadónkat, hogy a két kézipoggyász méretű bőröndöt ott hagyhatjuk-e egy kis időre. (A fűtéses hazudozás után ennyi lett volna a minimum, hiszen azért nem fordultunk rögtön az Airbnb-hez, mert a második éjjelre azt ígérte, megoldja, a harmadikra pedig elvileg hősugárzót hozott volna. Ehelyett a negyedikre is csak a pokróc meg a hideg maradt. A következő kellékek se segítettek rajta.)

Határozott „nem” volt a válasza, amin Vé úgy kiakadt, mint amennyire én tettem egy órával korábban, amikor a körülményekről szóló blogposztot megírtam.

Ötéves barátságunk alatt még egyszer sem láttam őt ennyire felbaszva, szóval még a kínomban röhögést is visszatartva, magamból sztoikus nyugalmat árasztva javasoltam, hogy húzzunk innen a retkes picsába.

Vé kitartott amellett, hogy leül a reptéren és elvan ott egy egész napot, bennem meg azért dolgozott a világlátó ösztön, hogy ne hagyjuk elveszni az időt.

Ebéd gyanánt megismerkedtem a tradicionális dán konyha újabb műremekével, a kebab salad pizzával, aztán buszra pattantunk, miután Vé utánajárt, hogy szerencsére van csomagmegőrző a Tivoliban. A buszon egyébként egy libanoni fejű, szögletes arcú, bozontos szemöldökű, nádszálvékony középkorú pasas ült le velünk szemben, aki végig érthetetlen nyelven beszélt magában – illetve néha elővette a fordítva tartott telefonját, és abba –, miközben ránk emelgette a szemöldökét, továbbá képregényhősöket megszégyenítő perverz félmosolyt villantott ránk átlag tíz másodpercenként. Először egy kicsit féltem tőle, de aztán nyugodtan megállapítottam a macskafüles sapkám meg a napszemüvegem rejtekében, hogy biztos tök normális volt szegény, csak Dánia megártott neki.

„Még egy nap, és mi is így végeznénk” – legyintett Vé. Aki egyébként tériszonyos (mint már mondtam, csak a panorámaliftre pont nem terjed ki a fóbiája), és nem szereti a gyorsan mozgó dolgokat, tehát alapvetően nem tudta, mi a faszért megy vidámparkba. A Tivoli egyébként szép, csak a karácsonyi vásár hangulatát szó szerint elfújja a szél. És összehasonlítási alapként végig ott lebegett a szemem előtt a két éve látott csodás Liseberg, ami hangulatilag legalább Tivoli a négyzeten. Azért kihoztuk belőle a legjobbat: én felültem a szabadeséses, fejjel lefelé is pörgető hullámvasútra, Vé pedig bement a tízévesekkel egy meseházikóba. A hullámvasút amúgy volt annyira fasza, hogy a fehérneművásárlás meg Malmö mellett felvegyem a pozitívumok listájára.

Sötétedéskor eljutottam arra a fázáspontra, hogy kértem egy kis rumot a glöggbe. Amúgy még sosem ittam rumot, és nem is hullámvasutaztam előtte, de egyszer mindent el kell kezdeni, ugye. A hőmérsékleti komfort helyreállítása átmenetileg helyre rakott azzal a tudattal, hogy néhány óra múlva már otthon leszek a jó meleg lakásban. Vé viszont megint kibillent a zenből – nálam az ébredés, a fürdés meg a lefekvés volt ilyen –, amikor egy bódénál közölték vele, hogy chorizós szendvics már nincsen. Sőt, semmilyen kolbászos se! Pedig a plázában, ahol vasárnap vásároltam, találtunk chorizót, így nem kellett örökre nélkülöznie.

„Húzzunk innen kajálni, aztán a reptérre!” – indult el a Vé kijárat felé, én pedig követtem.

Hamar belebotlottunk egy svédasztalos kínai étterembe (még mindig Dánia, természetesen…), ahol az egyik pincér közölte, hogy kötelező italt is rendelni. Vé lebaszta, kért egy vizet, én meg a röhögést visszatartva oolong teát választottam. A helyzet súlyosbodni látszott, amikor útitársam elővette a táskájából a kólát, és rögtön megjelent egy másik felszolgáló, aki nemes egyszerűséggel és egy rohadt bunkó mozdulattal elvette tőle. Szegény fazonból totál hiányzott az életösztön, hiszen elég evidens, hogy egy mérges és szomjas ember kezéből elvenni a saját tulajdonát képező italt nem feltétlenül érdemes. Beletunkoltam a halat az édes-savanyú szószba, s pókerarccal beleharaptam, amíg Vé úgy letolta, hogy visszhangzott az egész kóceráj – szerintem jogosan.

„Mehetünk, Alexa!” – simította hátra a szél tépte haját, mire bólintottam, és hasonlóan vállalhatatlan sérómra húztam a sapkát. És jöttünk. Haza, ahol még soha ilyen jól nem éreztük magunkat.


Kapcsolódó bejegyzés:


További utazós posztok itt!


Még több cikk: