Miután elhagytuk egymást a jó öreg Wittie-vel, egy hétig ideologizáltam, miért nincs többé szükségem aktivitásmérőre. Aztán kép alapján belezúgtam Poppy-ba, s félóra múlva ott voltam érte a boltban.

Két évet töltöttünk együtt a kis Withings Pulse-ommal. Velem volt síelés meg parasailing közben, és persze az esős-havas-szeles futások alkalmával. A hétgrammos feketeség levakarhatatlanul kapaszkodott a ruhámba a csiptetős tokjában – legalábbis úgy gondoltam. Mert amikor múlt pénteken Dániába megérkezvén elmentem pisilni, tágra nyílt szemekkel vettem észre, hogy nincs ott a zsebem belső szélén. A repülőn még megvolt, ez az utolsó emlék, onnantól kezdve pedig a telefonom sem érzékelte a nyomát, így kénytelen voltam minél kevesebb bosszankodással elengedni.

withings-activite-pop-tempty

Ha elengedsz, jobbat kapsz vissza.

Nem tudom, függő vagyok-e. Ha igen, hát nem szégyellem. Bosszúságom viszont elsősorban arra irányult, hogy elvesztettem egy viszonylag drága cuccot. Csak utána pislogtam, hogy hú, most nem fogom tudni, mennyit gyalogoltam – annyira viszont nem remegtem a számadatért, hogy bekapcsoljam a mobilos lépésszámlálót a Withings appban. Útitársam egyébként, aki sose értette, mi a jó Wittie-ben, rögtön elindított egy másik hasonló alkalmazást a saját telóján, és mindennap tájékoztatott a kilométerekről serényen.

Eszem ágában sincs tagadni, hogy Wittie eleinte afféle mankó volt nekem a megfelelő mozgásmennyiség eléréséhez. De ezzel aligha árulok el titkot, mert elvileg e célból készülnek az ilyenek. Már nagyjából tudom és érzem, mennyit jó futnom és mendegélnem – néha csapot-papot hátrahagyva minden teendő elé helyezem a sétát, mert egyszerűen kell. A számokra napi egyszer-kétszer néztem rá, az alvás funkciót pedig egy ideje egyáltalán nem használtam, így szerintem nem voltam vészesen rábuzulva.

Ennek ellenére tisztában vagyok vele, hogy a sors azt veszi el, amire már nincs szüksége az embernek.

Üres nadrágzsebemet tapogatva középhaladó boszorkányként fél perc alatt gyönyörűen levezettem, hogy ennyi volt, egy szakasz lezárult, egy maybe-függőséggel kevesebb. Aztán megláttam egy aktivitásmérős óriásplakátot a koppenhágai főtéren, és összeszorult a szívem. Mert azért csak jó lenne tudni legalább a futásos adatokat, telefont meg vigyen magával a hóhér – zavarna. Mindegy, majd kiheverem és elfelejtem, aztán élek tovább nélküle, mint Marci Hevesen. A kifejezetten Withings eszközökhöz készült appot viszont valamiért nem töröltem le, pedig látszólag értelmét vesztette.

Kedd éjjel értem haza az ezerhatszáz forintos buszjegyek és a hasonlóan drága – de sajnos szar – kaják országából. Már egyre ritkábban nyúltam reflexből a zsebemhez vagy a melltartóm középső részéhez, hogy az odacsíptetett kis kütyüt levegyem, odategyem, visszategyem, ilyenek. Szerdán kiderült, hogy nevetséges töredék-visszatérítést kapunk a fűtetlen Airbnb-s szállás árából, mivel ugye nem tudjuk bizonyítani a hőmérsékletet.

Csütörtök este fél hétkor pedig szembejött velem a neten egy Withings Activité Pop nevű, a műfajban formabontó módon elegáns(!) okosóra. Levettem a szemüvegemet, aztán közelebb hajoltam a monitorhoz, hogy húazannya. A sima Activité-ről tudtam, de az ránézésre átlagos. A Pop többi árnyalata meg olyan gyerekórás-gumicukros. De az ekrübe hajló halvány homokszínű konstrukció beégett a retinámba – a többi infóval. Nem kell tölteni! Szép! Néma ébresztés! Szép! A Withings-é a legpontosabb mérés! Szép!

 

Másodpercek alatt eldőlt bennem, hogy szarok a függőség hátrahagyásának elméletére, a bevétel-kiadás mérleg kibillenésére, meg úgy egyáltalán arra is, hogy most éppen mit kellene tennem.

Aztán mélyet sóhajtottam, mert az ilyen cuccokat mindig rendelni kell, és hiába kattantam rá most rögtön, legjobb esetben is valószínűleg jövő hétre lesz meg. „Miért kéne rendelned? Hát már itt ülsz Budapesten, te nagyon hülye, és azt írják, hogy van raktáron belőle!!” – csapott le rám a heuréka-feeling, aminek a következtében huszonöt perccel később már trendi kis papírzacsit lóbáltam a kezemben.

A 61-es villamoson majdnem megejtettem minden idők legkevésbé ünnepélyes kicsomagolását, ám végül csak bontatlanul hoztam fel magamhoz a hegyre – a lépések számlálása nélkül, egyelőre.

Az első benyomásom az volt, hogy basszus, ez még sokkal szebb, mint a képen. A második benyomást pedig én tettem meg a hozzá mellékelt kis gombnyomó-aktiváló eszköz segítségével. Poppy finom rezgéssel kapcsolt be, Bluetooth-on keresztül rögtön összehaverkodott a telefonomról páratlan előrelátással le nem törölt Withings Health Mate-tel, rögtön beálltak a mutatói a pontos időre, majd némán csodálkoztunk egymásra mi ketten.

A nagyobb mutatók a sima óra funkciót jelentik, a kisebb pedig azt, hogy az általam beállított napi lépéscélból hány százalékot sikerült eddig teljesíteni. Wittie-nél fix volt a WHO által előirányzott tízezres határ, ami nekem egy picit kevés, úgyhogy nem volt kihívás kipipálni. Most viszont feljebb húzhattam egy kicsivel a küszöböt – persze, lejjebb is lehetne. Az ismerkedés második fázisaként futottam vele egy ismert távot, amit Wittie-vel megegyezően mért. A szint elérése után egyébként megint nulláról indul a mutató, így mindig ránézésre lehet tudni, mennyi az annyi.

A rezgős ébresztést ki fogom próbálni, ha majd időre kell kelni, de egyébként alvás közben és lakáson belül nem szoktam kütyüt hordani. Plusz előny, hogy vízálló és követi az úszást is, ami nagy haladás az elődjéhez képest, akit ilyen tulajdonság híján esőben és kánikulai futásnál zacsiba kellett csomagolni. Szintkülönbséget és pulzust nem mér, de mindkettőt érzem, azokra van pontos belső tracking. Ja, és nem tudom, említettem-e, hogy milyen szép!

Poppy másfél napja az enyém. Ez idő alatt megtanultam tőle, hogy a szívem vágyát még véletlenül sem érdemes holmi észérvek mentén megtagadni. Egy ilyen felismerés legalább százezer lépésnek számít. Akkor is, ha félig tudat alatt már évekkel ezelőtt megvolt, hiszen a temptation szóból ered a tempty.


Még több cikk: