Pityer, tarkedli és tóka: két nap három országban

Az őrségi pálinkafőzdében Lenin felügyeli a munkálatokat, a szlovén várban bombabiztos budiajtó van, az osztrákoknál pedig bármi megtörténhet a vaksötét harangtoronyban.

Kétnapos sajtókiránduláson jártam, Szentgotthárdra hívtak. Ezúton szeretném megragadni az alkalmat, hogy szóljak: bárki nyugodtan invitáljon bárhova, mert bírom, ha etetnek-itatnak-szállásolnak. Sőt, utána szívesen írok is róla!

Péntek reggel hétkor indult a busz, ami nekem lényegében morfiumos érzéstelenítést jelent. Kipattanok az ágyból, amikor az ébresztő felharsan, utána pedig békésen pislogva nézem akár azt is, ha elsüvít mellettem egy tank. Most is így volt. Felszálltam a potom nyolckilós kis hátizsákommal, aztán békésen végigrelaxáltam a négyórás utat. (Ekkora társaságban azért reméli az ember, hogy szendergés közben nem folyik a nyála.)

Benzinkutas pisilésnél elhangzott néhány „hellószia, honnanjöttél”, de ennyi nevet meg médiumot amúgy sem lehet megjegyezni, tehát egy darabig a „hé, te” maradt a legtutibb megszólítás, azzal képtelenség mellényúlni.

Kétszeri balcsizást meg egy pécsi osztálykirándulást leszámítva még sosem volt egyébként nyugat-magyarországi úti célom, így különösen vonzott a dolog. Fura belegondolni, de az itteni területek olyan „messze” esnek Nyíregyházától, hogy gyorsabban megvan egy Európán belüli repülőút. Fővárosi lakosként ez volt az első menőkém, és jó érezni, hogy ilyen tér- és időbeli akadály már nem gördül elém.

12240341_10206083671624973_5482241699939472362_o

Tizenegy után érkeztünk meg a frissen átadott, termálfürdővel egybeépített négycsillagos hotelbe. Első ránézésre szuper szobákat kaptunk – nekem másodikra is, bár a bő összehasonlítási alappal büszkélkedő régi motorosok nehezményezték a mindenkinél ágy fölé rakott, hangulatvilágítással kiemelt szekérfotót. Engem egy szekér nem tud zavarni, amikor éppen világot látok!

A büféebéd mennyei volt: minden fogásnál négyféle közül választhattunk. Én a „mindenből egy kicsit” stratégiát választottam, aminek köszönhetően igazi malactányérom volt, bár a többieknek is, szóval ez egy ilyen műfaj. A brokkolis-gnocchis lasagne-szerűség volt a kedvencem, meg a szilvadzsemes császármorzsa.

Kaja után Szalafő felé vettük az irányt. Neve a Zalából ered, maga a Zala pedig ott a közelben. A település érdekessége, hogy hét dombra épült, és mindegyik domb egy-egy „szer”. Mi Pityerszeren néztünk szét, ahol egy tüneményes helyi úriember vezetett körbe minket a több évszázad óta érintetlenül maradt lakóépületekben. Szinte minden mondatából tanultam új szót: két kedvencem a mesterséges kis tavat takaró „tóka”, meg a muffinsütőre megszólalásig hasonlító „tarkedlisütő” volt.

A dombos táj meglehetősen impozáns. Már csak azért is, mert életemben nem láttam hasonlót: terült már el előttem végtelen alföldi horizont és varázslatos hegyorom… Na, de dombok?! És nem, nem pont a kettő közötti, hanem valami teljesen új élmény: más színek, más növények, más levegő, más érzés.

A „háztűznézőt” követően egy élő népi gazdaságba vittek minket, ahol saját definíciónk szerint „egyenes kacsák” jöttek velünk szembe, akik „furán tartják a testüket”. Egymás vállát veregetve röhögtünk rajtuk és videóztuk őket, aztán portán élő gyerekek rögtön felvilágosítottak minket, hogy indiai futókacsákhoz van szerencsénk, akik nem hápognak, viszont jó fejek. Egyikünk lábának nekiment egy kakas, a másikunkra vödröt borított egy cserfes kiscica, a harmadik bociorrot simogatott, a negyedik meg a csöpp kutyát gyomrozta. Mindenki talált magának kedvenc állatot, később pedig kedvenc házi sajtot is, amik között akadt tökmagos, kurkumás, chilis, satöbbi.

A délután olajsajtolással folytatódott, ahol egy másik háznál elvileg mindig izélgette valaki a tökmagtörmeléket a tűznél, gyakorlatilag viszont az olaj mellett korlátlanul lehetett pálinkát és lekvárt is kóstolni, s a hangsúly inkább az utóbbiak felé kezdett eltolódni. Én viszont nagy salátás vagyok, úgyhogy szuvenír gyanánt vettem egy-egy kis üveg őrségi mák- és mogyoróolajat – tökmagot pont nemrég szereztem, de persze azt is imádom.

Lehúztam egy-egy felest a mézes meg a sütőtökpálinkából. (A hölgyek inkább szürcsölték egyiket a másik után, én viszont szabolcsi vagyok.) Előbbi finom, utóbbi azonban olyan irgalmatlanul kurvaszar, hogy aki hozzám hasonlóan az íze végett iszik néha, próbálkozzon inkább mással.

Itt az autentikus élményt nagyban fokozta, hogy amikor a felhőkkel tompított holdfényben körbesétáltam a birtokot, egyszer csak rám gágogott egy bazinagy liba.

Nem tojtam be ugyan, de nem volt sok híja. A baromfikommunikáció etikettjét nem ismervén azért inkább visszagágogtam, nehogy megsértődjön szegény pára.

Utunk ezután egy pálinkafőzdéhez vezetett, ami ellen a legtöbben igencsak kuncogva tiltakoztak, hogy ezt már nem kéne. „Dehogynem isznak belőle!” – legyintett tíz perccel később egy eszméletlenül cefreszagú hodályban egy kék köpenyes úriember. Majd a vitrinre bökött, hogy ahol Lenin felügyeli a munkálatokat, ott rossz pálesz nem születhet. A kóstolás elmosta az ideológiai kérdéseket: végül az elvtárs egészségére is koccintottak a kollégák, én meg szokásomhoz hűen színjózanul röhögtem.

Visszafelé tettünk még egy rövid látogatást a szentgotthárdi városháza gyönyörű épületében, meghallgattuk az infókat a lokális büszkeségnek számító Szerelmesek fesztiváljáról, majd a hotelhez sétáltunk. „A fürdő milyen?” – kérdeztem. „Hát a fürdő az általában olyan, hogy víz van benne…” – felelte hótkomolyan az egyik pályatársam, amitől megint csak én nevettem hétrét görnyedve úgy, mintha az imént Leninre is koccintottam volna.

12237970_10206083677505120_5182982253320334197_o

Már-már elkönyveltem, hogy a vacsora is kalóriamaraton lesz, de aztán kihozták a „tányér közepén kicsi dísz és kész” jellegű előételt. Finom volt, persze, csak miután hasonló szisztémát követett a másik két fogás is, aggódni kezdtem, hogy éhen halok reggelre. Szomjan legalább nem, mert italból bármilyet és bármennyit hoztak, csak kérni kellett. A mellettem ülő lány éppen kapott egy kis csésze teát mellette vékony cikkely citrommal, így én is arra pályáztam.

Ugyanaz a varázsige, hogy „egy teát kérek szépen”, nálam kis csésze és egy árva filter helyett ezüsttálcán minikancsóból csurgatható mézet, kristályszelencéből kanalazható cukrot, negyed citromot meg egy másik csészével letakart adag forró vizet eredményezett. Utána pedig laza mozdulattal elém rakott a pincér vagy tizenöt féle filtert mahagóni tárolóban, hogy válasszak.

„Te tudsz valamit!” – mondta a mellettem ülő, ezüsttálca nélküli kollegina, miközben igyekeztem fapofával kiválasztani a chai-t. Néhányan amiatt örömködtek ezalatt, hogy legalább lapos hassal mehetünk wellness-ezni.

A nyolcig nyitva tartó fürdőlétesítmény csak minket fogadott kilenctől éjfélig. Alig tízen éltünk a lehetőséggel, pedig jó kis medencék vannak mindenféle szaunával. A hangszóróból meg üvöltött Dr. Alban. Én mezítláb slattyogtam át a szállodán, mert azt hittem, flip-flop papucs minden ilyen helyen jár. De ha nincs, akkor nincs, ettől nem kapok frászt. Az úszómester viszont csóválta a fejét. Megkérdezte, hányas a lábam, és mondta, hogy mindjárt hoz valamit.

Két perc múlva előkerült két műtős jellegű lábzacsival. Megköszöntem, aztán elszöttyögtem a legnagyobb medencéig – immáron abban. Volt pálmafa, sodrás, csobogás, hullám, pezsgőfürdő, LED-fények meg minden istennyila. Ázás közben jó sokáig beszélgettünk Dr. Albant és társait túlkiabálva.

Végül a lábzacsi biztosította laza eleganciával vonultam fel a szobába, ahol a sacc per kábé huszonhét fokos hőmérséklet miatt bukóra nyitott ablak mellett, fehérneműben és takaró nélkül tértem nyugovóra. Még így is kipattant a szemem kétszer, hogy egyből eszembe jusson az UFO-sláger refrénje: „nyár van, alig fürdőruhában égetem magam”.

Reggel kiderült, hogy mindenki így járt, de pofa befog, mert ugye a szobai szauna luxus wellness-szolgáltatás. Fél tízkor elindultunk Szlovéniába, a felsőlendvai várkastélyhoz. A hármas határ sajátossága amúgy a folyton megőrülő mobiltelefon, amire néhány perces eltéréssel érkeznek a roaming SMS-ek, hogy üdv itt vagy ott. Ez majdnem annyira érdekes, mint az, hogy az épület szerintem a heiligenkreuzi ciszterci apátság mása, ahol tavalyelőtt jártam. Meg hogy a belső udvaron van egy „magas energiájú” terület, ahol néhány perces tartózkodás hatékony kezelést jelent bizonyos szervi bajokra. Utóbbira rajtam kívül hárman voltak kíváncsiak – nekik spontán coming outoltam középhaladó boszorkányként, a többiek erről lemaradtak.

A buszra ismét felcihelődve Németújvár, azaz Güssing vára került sorra, ahol anno a Battyhány-ak laktak. A csoport legrenitensebbjei az idegenvezetés elől meglógva felmentek a harangtoronyba. Természetesen én is köztük voltam, és jó mókának bizonyult mobiltelefonnal világítva tapogatózni a vaksötét és keskeny falépcső korlátján nyilvánvalóan a semmiért. (Mert ahol lett volna panoráma, ott lett volna fény is…) De amúgy szép volt nagyon, olyan hegyenállós-meseillusztrációs építmény.

Háromra értünk vissza a hotelbe, ahol megint macskaadagos ebéd volt, viszont legalább fotogén fajtából való. „Te, ennek a túrógombócnak nincs íze, ráadásul alig raktak bele túrót!” – csodálkozott rá valaki. Hát ilyen ez a belföldi sokcsillag: az erőlevesbe fürjtojást buggyantottak, de nincs túró a gombócban. Sebaj: annak kell örülni, ami van – nyugtáztam hazaindulva. Például a meseszép tájnak és a kiváló hangulatnak!


További utazós posztok itt!


Még több cikk:

 

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s