Nekem tök természetes, hogy ha iránymutatásra van szükségem, nem Pistát vagy Gizit hívom fel, hanem gyertyát gyújtok, és meditálok egyet.

Válasz mindig jön, bár néha nem könnyű kibékülni vele. A módszer úgy is működik, hogy elalvás előtt teszem fel magamban a kérdést, csak olyankor marha idegesítő tud lenni, ha utólag nem emlékszem rá konkrétan – csupán arra, hogy megkaptam.

Ültem már fel úgy az ágyban, hogy igen, megvan a felelet életem dilemmájára… s utána a fejemhez kaptam, hogy bazmeg, mi is volt az?

Szellem, szellem, mondd meg nékem... | Fotó: huffpost.com

Szellem, szellem, mondd meg nékem… | Fotó: huffpost.com

A minap viszont börleszkfilmbe illően egyértelmű választ kaptam valamire. Összetűzésbe keveredtem az idővel, és ez olyan csata, amit nem nyerhetek meg, tehát jó lenne inkább szövetségre lépni az „ellenféllel”.

Kicsit több a tennivaló, mint amennyit harmóniában el tudok végezni, így a rangsorolásban jól jött némi segítség.

A mérleg egyik serpenyőjében volt a munka, a másikban pedig minden egyéb építő tevékenység. Azt kérdeztem, melyikre érdemes most többet áldozni.

Ellazultam, jólesett, fasza volt nagyon. Nemsokára frissen és üdén nyitottam ki a szememet – aztán megláttam, hogy mégiscsak viszonylag sokára sikerült, mert kis híján egy óra eltelt. Válasz sehol, meló viszont még sok, tehát ideje rákapcsolni, különben megint elcsúszom. Picit elszontyolodtam, hogy megoldás nélkül maradtam, de elkönyveltem, hogy legalább egy enyhe alváshiányt bepótoltam. Azzal be is kapcsoltam a számítógépet, hogy nekikezdjek a munka oroszlánrészének.

És fekete maradt a monitor, aminek egy órája még semmi baja nem volt.

Megnyomtam néhányszor a ki-bekapcsoló gombot, semmi reakció. Baszkuráltam mindkét kábelt, eredmény nuku. A rohadt életbe, most szánhatok időt, energiát meg pénzt a szervizelésre, amikor a következő két napomban előreláthatólag egy üres óra sincsen, a kocsi révén meg épp most lapoztam tovább egy félmillás leckét a személyiségfejlődésem könyvében?

A felismerés akkor hasított belém, amikor tehetetlenül lerogytam a székre. Kínomban elvigyorodtam, arcomat pedig a tenyerembe temettem. Ez a válasz a kérdésemre.

Sugallatot várva nem számítottam rá, hogy a felelet rögtön az anyagi világban ölt testet.

Pedig ahol egyáltalán vagyok, az is tudatos gondolati teremtés eredménye: jó sokat mantráztam, vizualizáltam és összpontosítottam érte, a racionalitásnak hívott gonosz kis törpe makogását semmibe véve.

„Van humorod, öregem!” – állapítottam meg hangosan a tanácsosztogató akárkinek, amikor visszadugtam a helyére a tápkábelt. Erre megsercent a monitor felőli vége. „Hát azért az áram inkább ne rázzon meg…” – tettem hozzá fejben, és gyorsan elkaptam a kezemet. Arra jutottam, hogy miután nem ég a pici LED, valami kontakthibaszerű dolog lehet, oszt’ majd veszek másik kábelt, hátha azzal megy.

Nem értem rá ezen túráztatni az agyamat, úgyhogy székestül az asztal másik felén pihenő laptopomhoz gurultam. Bekapcsoltam. Minden ment a maga megszokott módján, aztán Windows login ablak helyett fekete alapon homokóra. Még mindig. Még mindig. „Elsőre is értettem a választ, baszki!!” – méltatlankodtam, aztán rátenyereltem a reset gombra. „Akkor jó…” – vonhatott vállat a megszólított, mert kis fehér bajtársam másodjára már gond nélkül elindult.

Az asztali gép monitora viszont úgy maradt. Azaz leginkább sehogy. Elvégeztem nélküle az elvégeznivalómat, és abban a hiúnak látszó reményben tértem nyugovóra, hogy amit előidéztem, azt vissza is tudom csinálni hasonlóképpen.

Másnap felébredvén megint csalódott voltam egy kicsit. A képernyő továbbra is sötét. Talán ennek az egésznek semmi köze a kérdésfeltevősdihez, egyszerűen kipurcant, kész.

Már majdnem átmentem materialistába, amikor a laptopnál ülve tudatosult bennem, milyen gyönyörűen süt odakint a napocska.

Emlékszem a pillanatra, amikor megfeszítettem a lábizmaimat, hogy „fuck this shit” alapon felpattanva sétálni induljak. Majdnem hátraestem székkel együtt, mert a halott monitorom mintegy varázsütésre életre kelt akkor, és felvillant rajta a „no signal” felirat, amire vártam. (Még szerencse, hogy csak az villant fel, és nem valami egyéb, mert az még egy magamfajta boszorkánynak is sok volna.)

Némiképp remegő kézzel bekapcsoltam a gépet. A milliószor látott indulóképernyő úgy kacsintott rám, mintha az elmúlt tizenkét órában nem történt volna semmi sem. De ahelyett, hogy ott ragadtam volna előtte, inkább mégiscsak kiszambáztam az őszi napfénybe.

Hiszen megkaptam a választ, amit becsszóra nem felejtek el egyhamar…


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: