Sírhatnék, ordíthatnék, verhetném a fejemet a falba. Átkozhatnám, aki átvert, vagy éppen szidhatnám saját magamat. Forralhatnék bosszút, írhatnék leleplező blogposztot. Egyikhez sincs kedvem. A kocsit végre elvitték a fenébe, én pedig inkább előre nézek.

Mindössze egyetlen telefonhívásra kellett rászánnom magamat, hogy vége legyen a dalnak.

Százezret kaptam érte. Ötször ennyiért vettem, és ez az összeg pont arra elég, hogy fedezze a fölöslegessé vált garázsbérlést, a biztosítást meg az olajcserés szervizelést. A félmilliót tehát tisztán bebuktam, ha úgy tetszik. Nekem nyilván sehogy sem tetszik, de miután senki sem érdeklődött, hogy tetszik-e, nem is panaszkodom, mert minek.

Nézőpont kérdése, hogy mennyi is félmillió forint. Én pici papírkötegnek látom, amiért viszonylag sokat kell dolgozni.

Búcsú.

Búcsú.

Pályakezdőként egy év alatt kerestem ennyit, most pedig úgy tudom a legkézzelfoghatóbban meghatározni, hogy két átlagos hosszúságú – háromszáz oldal körüli – könyvet kell érte lefordítani. Mondhatnám, hogy áldozat vagyok, ez az összeg pedig odaveszett, ám mégsem ennyire fekete-fehér a helyzet.

Először is: nem vagyok áldozat. Saját szabad akaratomból vettem meg egy tizennyolc éves autót.

A döntéseimért pedig felelősséget vállalok. Akkor is, ha történetesen megszívom.

Tigrincs jól nézett ki, az első szerviznél műszakilag rendben találtatott – nem vásároltam se hülyén, se vakon. Csak némiképp tájékozatlanul, mert nem tudtam bizonyos szerződéskötési mesterfogásokról, amik ellen az sem véd, ha elolvasom és értelmezem, mi áll ott, és amik lényegében megakadályoznak bármiféle jogorvoslatot.

Igen, ezt igazságtalannak érzem. Szerintem száz forintot is gáz valakinek kivenni a zsebéből, de minden hasonló helyzethez (legalább) két ember kell. Ha tisztában vagyok a koncepció létezésével, és magammal viszek egy hozzáértő koponyát, aki vigyáz rám meg a jogaimra, nincs ez. De egyedül voltam, a józan paraszti eszemmel.

A bajban már nem voltam egyedül, mert jöttek segítők. Legalábbis a szándék megvolt bennük. A legtündéribb jelenetet sose felejtem el: egykori munkatársam felajánlotta, hogy megnézi a moccanni képtelen sötétkék veszedelmet valami hibaleolvasó ketyerével. Magával hozta a majdnem másfél éves kislányát, aki a helyzetet felmérve jelentőségteljesen rám nézett, és felém nyújtotta a játékautóját. Nem vagyok egy olvadozós típus, ettől viszont rám jött a pislogás.

Akkor este érkezett el az a pont, amikor éreztem, hogy ezzel a kocsival nincs tovább. Keservesen felbőgött a hűtőventilátor, ha ráadtam a gyújtást, a második kulcsfordításra pedig egyáltalán nem reagált. Úgy toltuk ki a garázsból apával, és két hirtelen ott termett jó szándékú pasas segített a parkolásban. Tigrincs ugyanis hiába tűnik kicsinek, egy tonna azért megvan, a fordulóköre pedig nem apró, tehát bőven kellett a háromembernyi tolóerő, míg én izomból-vicsorogva kormányoztam.

Végleg megrendült benne a bizalmam. Én, ezzel, autópályán, százharminccal? Aha…

Persze, örültem volna, ha sikerül megjavítani, és jobb áron eladni. Csak a javítást semmiképpen sem lehetett hat számjegy alatt megúszni, illetve záros határidőn belül letudni. Közben folyt kifelé a zsebemből a budapesti garázsbérlet ára, a biztosítás, a súlyadó, satöbbi… Ennek a szitunak véget kellett vetni.

Egyetlen telefonhívással sikerült, vasárnap jöttek érte Budapestről. Motorhibánál nem számít a karosszéria állapota meg a felszereltség. Hiába fáj leírni, egy motorhibás jármű inkább roncs, mintsem kocsi.

Augusztus 26-tól szeptember 11-ig volt üzemképesen az enyém, ami azt jelenti, hogy napi harmincezer forintomba került, plusz a kétezer-háromszáz kilométer melletti tetemes benzinköltség.

Ennyiért limuzinom is lehetett volna, baszki!

Bár a limuzin esztétikailag nem tetszik, szóval inkább választottam volna Lamborghinit, Bugattit vagy ilyesmit.

„És amúgy Pesten merre laksz?” – kérdezte a felvásárló-kereskedő, amíg a papírokkal babráltunk. „Gellérthegy” – feleltem, mire bevágta az Obama-mémfejet, majd a Tigra felé biccentve hozzátette, hogy „te aztán tudsz élni”, és „akkor biztos sokkal jobb lesz helyette”. Úgy legyen! – bólintottam, azzal zsebre vágtam a BKV-bérlet mellé a tíz darab tízezrest.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: