Más bizony, méghozzá teljesen. Már két és fél hónapja, hogy aranykalitkában óvott gyerekből egyik percről a másikra önálló, független nő lettem. Ideje hát mesélnem, milyennek érzem.

A gyermek és a felnőtt lét között van néhány különbség.

Az egyik szabad, önfeledt, spontán és játékos. A másik kötöttségekkel teli, kiszolgáltatott és monoton. Az egyikben az lehetek, aki lenni szeretnék – csak elhatározom, és kész. A másikban meg akarják mondani, ki és mi legyek, aztán jaj nekem, ha nem értek egyet.

Tök egyértelmű, hogy melyik melyik, nem? Hát az „egyik” a felnőtt, a „másik” meg a gyerekszerep.

Mindent lehet.

Mindent lehet.

Kiskoromtól fogva azt hallgattam, hogy élvezzem ki a kölyökkort, amíg tart. Utána majd megtudom! Utána majd visszasírom!

Mert mit számít egy munkahelyi tehertételhez képest egy röpdolgozat, és milyen szörnyű lesz, amikor már nem a tanító néni kéri az osztálypénzt, hanem egyszer csak jön a gázszámla. Robotolhatok reggeltől estig, hintázás meg nyista. A szüleim szerencsére sosem adták elő ezt a szöveget, mindenki más viszont igen. Utóbbiaknak üzenem, hogy lófaszt: tegnapelőtt is kitűnőt hintáztam.

Nem kertelek. Piszkosul élvezem az új életet!

Tudom, nyilvánosan inkább panaszkodni illik, ezért mindjárt előások valami hátrányt is. Addig viszont hadd áruljam el, hogy szárnyalok és lubickolok egyszerre. Ha hullócsillagot látok, nem kérek, csak köszönetet mondok. És egy pillanatig se gondolom, hogy huszonhat évesen túl későn eszméltem volna. Minden a legjobbkor történt, ahogyan meg volt írva.

Nekem tökéletes, hogy az van elintézve, amit elintézek. Hogy az van itthon, amit a két kicsi kezemmel idecipelek. Hogy azt eszem, amit saját magam elé teszek. Hogy azt a pénzt költöm, amit én keresek. Hogy napjában több száz apró döntést hozok, és mindig én viselem a következményeket. Egyedül az idővel vagyok néha picit bajban, mert sok a csoda, de kevés a huszonnégy óra – ennyit viszont megbocsátok magamnak.

Adott a kérdés, hogy ha az önállóság ennyire eszményi állapot a számomra, miért nem választottam hamarabb. Hát mert nem álltam rá készen.

Év elején még teljesen önazonos cselekedet volt a számomra, hogy válaszoltam anyának, hány óra hány percre legyen vacsora, majd megkértem apát, hogy tisztítsa meg a futócipőmet, mert én nem érek rá. (Meg nem is értek az ilyen tisztogatásokhoz, na.)

Nyáron már szinte kívülről láttam saját magamat ezekben a helyzetekben, és a kép egyre kevésbé tetszett. Valami kibillent a helyéről, valami már nem működött. Aztán amikor tudatosult bennem, mit is kellene tennem, picit megijedtem. Vagy inkább kegyetlenül befostam, pontosabb kifejezéssel.

Olyan kardinális kérdések merültek fel bennem, hogy hol a bánatban fogok lakni, miből fogok élni, honnan lesz kajám, meg ilyenek.

De már tudom, hogy ha a nagy döntés megvan, akkor működésbe lépnek a fogaskerekek. Odakint a nagyvilágban, és idebent a fejemben. Úgy alakulnak a dolgok körülöttem és bennem, hogy választ kapjak mindenre.

Ehhez csupán le kell küzdenem a félelmeimet. Elhinni, hogy egyedül is képes vagyok a saját magam ellátására, eltartására, segítésére. És megsejteni, hogy az egyedüllét talán csak illúzió, mert folyton történik valami egybeesés, ami igazolja, hogy a jó úton járva minden lépésem „vigyázva van”.

Teljesen máshogy telnek a napjaim, mint három hónapja. Nincs olyan tevékenység vagy mozzanat az életemben, ami ugyanúgy zajlana.

Még az alvás is másképp esik jól, másik oldalra fordulva. Az egykori lakrészem érintetlen maradt. Nem hoztam se bútort, se dísztárgyat – egy mesés környezetben lévő üres lakásból álmodtam új otthont magamnak, ahová apránként hurcolászom a dolgokat.

Gyerekként nem szerettem álmodni, mert semmi sem volt a kezemben, amivel meg tudtam volna valósítani. Sőt, ha véletlenül „túl nagyot” álmodtam, akkor elnéző mosolyt kaptam válaszként. Kábé olyat, mint amilyet az egyik barátnőmtől augusztus elején, amikor közöltem vele, merrefelé szeretnék lakni. Négy hét múlva már ott ébredtem. Azaz itt. Szabadon, boldogan, felnőttként.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: