Jé Berlinből jött, hogy okítson minket, de már ő is tanulhatott tőlünk egy csomó mindent. Kicsiny csoportunk nemrég felvilágosította, hogy a homoszexualitás betegség, most pedig megtudhatta, milyen az árja vér.

„Azok a németek, akiknek például törökök a szülei, de már nálunk születtek…” – kezdett bele valami apró kulturális különbség ismertetésébe, mire többeknek rögtön fennakadt a szeme.

„Ők törökök, nem?” – kérdezett vissza a kamaszlány, aki kirobbantotta múltkor a melegvitát. Egyébként visszafogott és bájos teremtés, viszont a kényes témák hatására előbújik belőle valami. Most sem történt ez másképp.

So sad. | Fotó: A bukás

So sad. | Fotó: A bukás

„Nem, ők németek. Hát német állampolgárok, német anyanyelvűek, nálunk dolgoznak, nálunk adóznak… szóval németek” – vont vállat Jé, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Hogy egy barna bőrű, fekete hajú pasas is éppen annyira német, mint ő, akit a germán nők tipikus vonásaival áldott meg a természet.

„Nekem van egy vietnámi barátom, akinek a szülei is itt születtek, de attól ő még ugyanúgy vietnámi szerintem” – ráncolta a homlokát a tini, Jé pedig sűrűn pislogni kezdett. „Warum?” – tárta szét a kezét. Látszott rajta, hogy nagyon szeretné megérteni. „Mert onnan származik és kész. Magyarnak születni kell. Nem is úgy néz ki, mint mi!” – hangzott az érv, amit váratlanul alátámasztott egy új szereplő, egy másik gimis.

„A magyarság a vérünkben van” – jelentette ki.

In unserem blut. Kész, ennyi. Egy pillanatra elismeréssel adóztam a találó megfogalmazásnak, csak aztán megláttam Jé fejét. „Ezt az ideológiát mintha már hallottam volna valahol” – húzta félmosolyra a száját a megrökönyödés után, belőlem meg kibukott a nevetés. Ciki vagy nem, én pont a kevéssé polkorrekt helyzeteken tudok a legjobban röhögni.

„A magyarok egy kicsit soviniszták, bocsi” – szálltam be én is. „Könnte sein” – felelte némi töprengést követően Jé. Lehet. Talán én is az vagyok, bár addig nem tudtam magamról. Kicsit meglepett a dolog. Kellett egy másik vélemény, egy másik nézőpont, hogy perspektívába helyezzem a sajátom.

Megmondom őszintén, eszembe sem jutott volna, hogy a csoporttársam fajtisztán ferdeszemű kishaverja magyar.

Nyugodtan éljen, tanuljon és majd szavazzon meg dolgozzon itt, ám attól még nekem is vietnámi.

Semmiből sem jár neki több vagy kevesebb ezért. Sőt, még egy kicsit csodálom is a kettős gyökerekért, a színesebb szokásokért. Meg csodálom Jét is, amiért ő ugyanazt a srácot simán németnek tudná tekinteni. Igazából az is jó dolog, hogy itt mindenki ennyire csoda jól kifejtette a véleményét, csak én szégyelltem el magamat enyhén. Mert a lelkem mélyén igenis szeretnék úgy viszonyulni ehhez a kérdéshez, mint Jé, csak a belső fogalomrendszerem (egyelőre?) nem engedi.

Mert hogyapicsába’ lehetne magyar, aki nem is úgy néz ki? Ugyanakkor hogyapicsába’ lehet a külseje alapján megítélni valakit? Bár én könnyen beszélek, mert eddig legalább tizenvalahány ország gyermekének néztek. A négerek orosznak, a britek franciának, az olaszok meg maguk közül valónak – egyiket se kértem ki magamnak, csupán elmorfondíroztam, hogy melyik vonásom vagy akcentusbeli sajátosságom lehet pont olyan.

De vajon lehetek-e soviniszta, ha nem zavar, amikor megkérdőjelezik a magyarságomat?

Addig fűzögettem a gondolatmenetet, míg Jé a – szerencsére meglehetősen nemzetközi – nevemet nem mondta, mert biztos kérdezett valamit, csak elbambultam. „Szorri” – vágtam rá reflexből a fejemet megrázva. „Mi van, te meg angol vagy?” – kacagta.

„Hát inkább, mint soviniszta…” – feleltem magamban.


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk: