„Közgáz diploma, angol felsőfok, német közép… Kérhetnék kajára egy kis pénzt?” – lépett oda hozzám a madaras teszkóban egy szerényen öltözött, ámde jól szituált férfi. Elárulom, miért nem adtam neki.

„Ötvenéves vagyok, azért nem kellek sehova. Ha nem hiszi el a képzettségemet, folytathatjuk akár angolul is, ha gondolja!” – bizonygatta, pedig nem volt rá oka. Hittem neki, egy kicsit be is vonódtam érzelmileg a sztorijába.

Olyannyira, hogy nyomban vissza is raktam a rizslisztet a polcra, mert egyszerűen nem bírtam „luxustápot” bespájzolni, miközben éppen szembesültem vele: másnak alapélelmiszerre sem futja.

„Mér' nem adol?” | Fotó: time.com

„Mér’ nem adol?” | Fotó: time.com

Ritkán adok pénzt. Általában azoknak, akik az első pillanatban valamiért a lelkemig hatolnak, és akiknek sejtem, hogy örömet szerzek akár pár forinttal.

Közgáz úr viszont egyszerűen csak az agyamig hatolt – tehát elgondolkodtatott, de azt legalább nagyon. Tőlem üresen tolta tovább a kocsiját, az okokat máris sorolom.

1. Mert papírokkal definiálta magát

Az öndefiníció sokrétű dolog.

Nekem például még sosem jutott eszembe, hogy úgy mutatkozzam be valahol: helló, diplomás vagyok.

Vagy nyelvvizsgás. Sőt, kiskoromból szerintem oltási könyvem is van – bár azt talán máshogy hívják, mert olyanja az állatoknak szokott lenni, nem? Mindegy. Papír-papír, egyre megy.

Közgáz úr nem azzal szólított meg, hogy ő egy ambiciózus, rátermett és dolgozni akaró ember, akit pusztán a kora miatt diszkriminálnak, és ezért nem talál semmilyen lehetőséget. Hanem azzal jött oda, hogy ő megszerzett három oklevelet.

Szerinte minden tőle telhetőt megtett. Csak a fránya munkaerőpiac nem értékeli, ugye. Pedig papír alapján munkát várni olyan, mint meglepődni rajta, hogy a jogosítvány mellé semmilyen autót nem küld az állam.

2. Mert direkt marketingelt

Közgáz úr nem hiába járt oda, ahova. Először is kiválasztotta a megfelelő helyet a vadászatra. Üres bevásárlókocsit tologatva nyilván hamarabb elhiszik neki, hogy tényleg kaját akar venni, mintha csak az utcán állítana meg az áldozatait. A célcsoportját is gondosan felmérte.

Nem a zsemlemorzsáért sántikáló nénihez ment oda, s nem is a sokgyerekes családanyához, aki egyszerre hat finomlisztet hajított a kosárba.

Hanem a színes hajú, kisminkelt fiatal nőhöz, aki nem a termékcsoport legolcsóbbját lőtte be magának. Ha van pénz fodrászra, kencékre meg flancos lisztre, akkor a pénzügyi potenciálnál fogva nyilván nagyobb az adakozás esélye. Értem én, hogy ez így logikus, meg jól is esik valahol a bók – de majd a nyakamba veszek egy dollárjeles fukszot, ha óhajtani fogom, hogy egy vadidegen ennyire nyíltan a masszív burzsuj kategóriába soroljon.

3. Mert kívülről várta a segítséget

Közgáz úr feladta, hogy önerőből boldoguljon. Hosszú utat tehetett meg a döntésig, hogy a sorsát látszólag másokra bízza. Igen ám, de akármilyen furcsa, ennek is megvan a praktikuma. Mégpedig a felelősség áthárítása. „A kurva életbe, ma is csak parizer meg szikkadt kifli a vacsora, mert ezek a rohadékok alig adtak!” – gondolhatja, ha gyengébben sikerül egy nap.

Szerintem ez a legrosszabb, amit egy ember saját maga ellen elkövethet. Hogy kiszolgáltatottnak véli magát, teljesen elengedve az irányítást.

Nekem is volt olyan felismerésem az életben, hogy bakker, egy üveg kóla drágább, mint az órabérem. Talán öt éve lehetett, nem szégyellem. Mint ahogy azt sem, hogy azóta már nem iszom kólát, és jobb a tarifám. Ehhez viszont az kellett, hogy a legnehezebb pillanatokban is hálás legyek azért, ami van, és tudatosan törekedjek a jobbra.

Közgáz úr mintha már nem törekedne semmire. És akinek saját magával szemben nincsenek elvárásai, annak a külvilággal szemben se legyenek.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: