A kezemben halt meg – egy kis társ elvesztésének története

Mi ketten összetartoztunk. A földön fekve, utolsó erejével felém nyúlt. Karmos manccsal, mintha kapaszkodni akarna. „Sss, baba! Itt vagyok; ha menned kell, hát menj nyugodtan” – simogattam.

„Napok óta nem hallottuk a hangját, de most fel akart menni az emeletre, csak nem tudott, és nyávogott egyet, mintha téged keresne” – mondta anya a telefonban vasárnap délután háromnegyed egykor. Frici akkor már napok óta harmatgyenge volt. Tudtam, hogy a közös útból már nincs sok. Sejtettem, mire számíthatok. És éreztem, hogy eljön majd a pillanat, amikor csapot-papot itt hagyva haza kell indulnom.

tempty-frici
Ilyenek voltunk.

Rohantam a metróhoz, futottam le-fel a mozgólépcsőn, egyenesen a fél kettes vonathoz. A diákigazolványom előző napig volt érvényes, de mondták, hogy akkor is vehetek kedvezményes jegyet – csak épp harminchárom százalékosat. Bánom is én, akkor legyen az! Valahogy nem az anyagi világra koncentráltam. Bár akkor már kénytelen voltam, amikor a kalauz megbüntetett további tízezer forintra, mert galád módon betöltöttem már azt a fránya huszonhatot, így csak teljes árú jegyet lett volna szabad vásárolnom.

Mélyet sóhajtva, bánatos mosollyal vettem át cédulát. Rendet kellett tartanom a lelkemben, felkészülni a segítő-elengedő szerepre; nem akartam energiát pazarolni ilyenekre.

Nem mintha tudtam volna segíteni. Nem mintha készen álltam volna elengedni.

De ha menni kell, hát menni kell – nincs mese. Az úton két és félórát fordítottam, felet pedig meditáltam, mielőtt az állomáson találkoztam a kisírt szemű szüleimmel. Beesteledett, megérkeztem a fényből a sötétbe. „Lehet, hogy mire hazaérünk, már késő lesz…” – suttogták, mire magamat is meglepő bizonyossággal rávágtam: dehogy lesz!

A házba lépve rejtélyes módon elszállt minden félelmem. Ő ott feküdt a kedvenc foteljében. Csontsoványra fogyva pihegett. Kicsit tanácstalan voltam, mit tegyek. Jól jött volna valami kézikönyv Hogyan segítsünk meghalni? címmel. Nekünk, embereknek egyébként a Hogyan haljunk meg? is kéne, mert az állatok legalább ösztönösen tudják, mi pedig a pokoltól meg ilyen szarságoktól félve kapaszkodunk a földi létezésbe. „De ha ösztönösen tudja, miért szenved ennyire?” – kérdeztem lényegében senkitől, így nem jött válasz se.

Állatorvoshoz menni nem volt értelme. Becsülöm a hivatást, de a tudomány jelenlegi állása szerint már tíz esztendeje is azt illett volna mondani Fricire, hogy bármi baja lehet. Kilencvenhat tavaszán született. Hétéves korom óta velem van, és fogalmam sincs, milyen az élet nélküle. (Bocs, néha nem megy még a múlt idő, nézzétek el nekem.)

18 évesen
Dr. Sándor-Kalapos Frigyes Garfield 18 évesen.

A szüleim egyébként eutanázia-ellenesek. Legalábbis azok voltak, amíg az est egy pontján elém nem álltak, hogy „dönteni kellene Fricike sorsáról”. Azt feleltem, hogy hetvenszer ellentmond saját magának a véleményem, de végül is döntöttem.

Az eszem azt súgta, hogy most azonnal jöjjön valaki azzal a kibaszott injekcióval, mert oké, hogy a fájdalomcsillapítást egyébféleképpen intézem, de ami itt van, az már nem élet.

Csak hát ugye Nyíregyházán vasárnap este ki a faszom jönne, fertőtlenítőszagú állatkórházban meghalósat meg nem játszunk, mert az méltatlan mindenkihez.

A szívem pedig halkan nyöszörögte, hogy mindennek megvan a maga természetes menete. Még akkor is, ha az események a legkevésbé sem tűnnek természetesnek. Akkor holnap reggel lezárjuk a szenvedéstörténetet – hangzott az ítélet. Volt egy határozott megérzésem, hogy erre már nem lesz szükség. Nem tudtam, hogy ezt pozitív vagy negatív dolognak értékeljem, de itt amúgy sem volt helye semmiféle értékelésnek. Úgyis az történt, aminek történnie kellett.

Szerettem volna magamra kötni őt egy kendőben, csak a mozgolódás a nehezére esett. Nemrég még bivalyerős volt, méteres magasságba ugrott, csirkecsontot ropogtatott, figyelt, szaglászott, dumált, elvolt.

Most meg… Hagytam, hadd legyen ott, ahol lenni akar. Abszurd még a feltételezés is, hogy ebben a helyzetben bármit is jobban tudjak. Egyszer ugyan merő önzőségből megszegtem ezt, mert óvatosan betettem a kosarába, és felvittem magamhoz az emeletre. Gyertyafénynél, szív szútra mantrás zenére dolgoztam, ő pedig a radiátornál pihegett mellettem.

Meg-megsimogattam, és arra gondoltam, hogy vajon jobb lenne-e, ha odafeküdnék mellé a földre.

De ölelést nem hagyott, csak simit – a szüleimnek annyit sem. A fizikai közelség egyébként lételeme volt, mindkettőnk életének nagy részében összebújva aludtunk. Gyerekfejjel kíméletlenül hurcolásztam, babaruhába öltöztettem és játék-babakocsiban tologattam, és máskor sem ciccegtem, hogy jöjjön oda. Mindig felkaptam, hogy kedvemre basztassam. Meg is sértődött, ha egy ideig nem csináltam. Azt is imádta, amikor apa két kézzel dögönyözte, az egész kis macskatestet átmasszírozva. Anyát pedig rendszeresen megtámadta: gyengéje volt a fürdőszobába igyekvő fedetlen női boka.

Nekem meg a macskakaja jutott.
Nekem meg a macskakaja jutott.

Most meg az emeletre cihelődés is úgy megviselte, hogy sugárban bepisilt, én meg fogtam a fejemet, mennyire önző vagyok, a kurva életbe. Bár egészen jól elvolt ott, csak a teljes figyelmemet nem igényelte. Akkor meg mit csináljak? Ezért hát dolgoztam, amennyire a koncentrációs képességem engedte. Oldalra pillantva mindig féltem egy kicsit, lestem a lélegzetvételét. Örültem, hogy látom a kis oldalát emelkedni és süllyedni. Szörnyű leírni, de az örömöm nem volt felhőtlen, mert azt is láttam: teher már az ittlét.

Eszembe jutott valami, úgyhogy letelepedtem mellé. Mondanivalóm volt neki; részleteiben hadd maradjon a kettőnké. A lényeget viszont szívesen megosztom.

Elmondtam, hogy hálásan köszönök mindent, nagyszerű segítőm volt, és ha még bármiféle elkötelezettsége lenne felém, ami itt tartja, az alól feloldozom.

Meg kapott némi kézrátételes hókuszpókuszt. Szerintem az átmenéshez is energia kell, nemcsak a gyógyuláshoz, tehát ilyenkor is hasznos.

Az idő fonalát valahol menet közben elvesztettem. Ő felkelt, kimászott a kosárból, és egészen normális testhelyzetben letelepedett mögém a szőnyegre. Már felcsillanni láttam a reményt, hogy mégis élni akar, ám a józan ész óvatosságra intett. Aztán a szüleim úgy látták jónak, ha inkább lent van, az alom meg a víz közelében – abban a fotelben, ahol javarészt az elmúlt heteket töltötte. Nem akartam mondani, hogy input már nincs, az output meg jön, amikor jönnie kell, de a fotel az tényleg jó ötlet. A saját nyugalmam kedvéért nem tarthatom magam mellett – semmilyen értelemben.

Hajnal négyig dolgoztam úgy, hogy közben lejárkáltam. Éreztem, hogy egyedül akar lenni, ezért nem nagyon baszogattam. Félretettem a babusgatási vágyamat. Negyed öt előtt jött a sugallat, hogy kedves Alexandra, most szépen lemész, leülsz mellette a puffra, és ott maradsz. Mondtam a sugallatnak, hogy ne ijesztgessen itt, menjen a francba, de egy pohár víznek menésért álcázva azért megnézem, hogy van.

Pihen.
Pihen.

Láttam, hogy lélegzik. Megsimogattam, aztán elmentem inni. A konyhából kifelé jövet viszont megláttam azt a rohadt puffot, ami mellett feküdt a kövön, és hát éreztem, hogy le kéne ülni. Leültem, rátettem a kezemet, így voltunk egy keveset. Aztán egy ijesztően határozott, hirtelen mozdulattal felemelte a mancsát, és belemarkolt a zoknimba, hogy „maradj, kérlek”. Másodperceken belül elkezdődött az, amiből nyilvánvalóvá vált, hogy én maradok, ő pedig nem. A szüleim is ébren voltak – hallottam, ahogy beszélgetnek, ám nem éreztem felhatalmazva magamat, hogy szóljak. Mit is mondtam volna?

„Sss, baba! Itt vagyok; ha menned kell, hát menj nyugodtan” – mondtam. Meg azt is, hogy nem lesz semmi baj, de azt leginkább magamnak. A kezemet olykor ledobta magáról, de mindig visszaraktam. Nem kettesben voltunk a nappali sötétjében, hanem hárman a halállal. Nem félelmetes volt, hanem olyan átlényegült érzés, amire semmilyen nyelven nem találok szavakat.

Tudtam, melyik az a lélegzet, ami után már nem lesz újabb. Láttam a szemből kihunyó fényt, az elernyedve kinyíló szájat.

Ezt így csendben, már-már rezignáltan végigcsináltam, aztán felálltam a kis test mellől, benyitottam a szüleimhez, és kipréseltem magamból három szót: „végig ott voltam”.

Kimentem, visszarogytam a puffra (két karomat keresztben a törzsem köré fonva, nehogy széthulljak), s nyárfalevél módjára reszketni kezdtem. „Ez durva volt. Nagyon durva volt. Kibaszott durva volt!” – hajtogattam, ők meg sírdogáltak, ölelgettek, kosárba tették az üres testet. Felálltam, állva remegtem tovább, aztán visszaültem. Az óra hazudott, mert szerinte percekig tartott, amit örökkévalóságnak éltem meg. Még negyvenszer nyomatékosítottam, mennyire durva volt (szerintem ezt a jelzőt egy pár évig hanyagolom…), aztán hozzátettem, hogy sokkot kaptam, bocs.

Anya és apa mondta, hogy aludjak nyugodtan a szobájukban, de némi beszélgetés után egyedüllétre vágytam. Szóval fekve remegtem tovább az ágyamban, az érett kríziskezelés mintaképeként egy plüssnyulat szorongatva.

Reggel apa kiásta a kertben a sírt. Jó mélyet, mert ilyenkor kimerültség hoz egy kis lelki enyhülést. Beletettük Fricit – abban a kosárban, amelyikben kilencvenhat áprilisában hozzánk jött –, aztán nyúltam a lapátért. Most is a fülembe cseng a zaj, ahogy koppan a föld a testén. Csak lapátoltam és lapátoltam, mint egy kicseszett gép. A szomszéd közben képes volt átköszönni a kerítésen, ráadásul jó napot kívánni. Akkor azért megkérdőjeleztem, óhajtok-e társadalomban élni.

Azt viszont egy pillanatra sem kérdőjelezem meg, hogy egy fájdalmasan tökéletes forgatókönyv részese lehettem, ahol óráról órára, sőt percről percre ki volt találva minden. Köszönöm az írójának, hogy elsős koromtól kezdve az önálló felnőtt létig ilyen csodás kis társat kaphattam!


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk:

9 Comments

  1. Cica :( :( :( :(
    Én csak egy kétéves kis patkány haláltusáját néztem végig. El se tudom képzelni, milyen egy 19 éve szeretett bundás barátot elveszteni.
    Nyugodj békében, Frici :(

    Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s