Rosszat nem akarok írni róla, jót meg nem tudok, szóval ez egy érdekes poszt lesz. De nem is maga a suli a lényeg, hanem ami lejátszódott bennem.

Tavaly nagy lelkesedéssel vágtam bele a Testnevelési Egyetem humánkineziológia szakába. A héten pedig nagy megkönnyebbüléssel adtam le a hallgatói jogviszony megszüntetésére vonatkozó nyilatkozatomat.

Ami a kettő között történt, egyszerű és nagyszerű folyamat. Olyasmit szerettem volna tanulni, mint eddig még soha. Sikerült is, csak épp nem az órák alkalmával.

tempty-tf

Meg hát.

Nem bántam meg, hogy jelentkeztem. A ráfordított idő és energia miatt fájt egy picit a lelkem, de a tandíj miatt még jobban, szóval az előbbi kettőt már kihevertem. Én komolyan szerettem volna egészség- és életmódszakértő lenni – sőt, jelen pillanatban is szeretnék.

Jelentkezéskor beleástam magam a tantervbe, s úgy tűnt, hogy ez az út odavisz. Azt hittem, a sokadik diplománál már nincsenek az embernek illúziói. Tévedtem. Csekély várakozásaim közül mindössze az az egy igazolódott be, hogy található vécé az épületben, bár azok közül sem ajánlanám mindet.

A szakot viszont szeretettel ajánlom az érdeklődőknek, mert attól még másnak lehet megtestesült álom és célhoz vezető eszköz, hogy nekem pont nem. Mintha a csemegepultnál disznósajtot kaptam volna csirkemellsonka helyett. Sokan szeretik a disznósajtot, ők fogyasszák egészséggel – de attól én még kihagyom, köszi szépen.

Sok csatát vívtam meg magammal a jelentkezés és a távozás közötti másfél évben.

Először jött a kérdés, hogy bölcsészként képes vagyok-e reáltárgyakra, s azt a megnyugtató választ kaptam, hogy igen. (Egynek a kivételével sikerült az összes.)

Aztán előkerültek a sportos tárgyak – nekem, a közoktatás közröhejes tesifelmentettjének, akiből vénségére futóbolond lett. Vonaglottam tükörfal előtt cicanadrágban meg piros tornadresszben, és ugróköteleztem úgy, hogy még sima lépésnél is beleakadt a lábam, miközben a többiek furákat manővereztek. Megtanultam egyszerre küzdeni és röhögni magamon, túléltem mindet.

Ami a legnehezebb volt, az a tekintélyelv. Az edzőként is tevékenykedő oktatók néha úgy beszélnek a hallgatókkal, hogy én azt két ember között semmilyen nexusban nem tartanám elfogadhatónak. Volt, aki úgy ordított velem, hogy a pofámba fröcsögött a nyála. De ne legyünk túlérzékenyek, kérem szépen, ez egy ilyen világ, mindennek ára van! Nem emiatt dobbantottam.

Hanem azért, mert…

már az első szemeszter végére megkérdőjeleződött bennem, hogy ez az út tényleg oda visz-e, ahova a tábla ígérte.

A második félév lezárultával már biztosra vehettem, hogy nem.

Onnantól kezdve két választásom volt. Az egyik, hogy csakazértis-alapon, a saját magamról alkotott képnek megfelelve összeszorítom a fogamat, kitartok, végigcsinálom. Nem a diplomáért, mert azok közül még egyiket se kérte tőlem senki, meg erre amúgy is visszakérdeznének, hogy mi a jó ég. Pusztán dacból, hiszen amibe belekezdek, azt nem hagyhatom csak úgy ott.

A másik lehetőség, hogy veszek egy mély lélegzetet, és lépek egy olyat, amilyet még sohasem. Azaz egyszerűen lelépek, mert az énképem talán legrégebbi alappillérénél is lényegesebb, hogy ne maradjak benne egy olyan helyzetben, ami nem ad semmit, viszont rengeteget elvesz.

Persze, a sors ezt is megoldotta, mint oly sok mindent. Nem kellett vacillálnom a kötöttség meg a szabadság között, mert a harmadik félévben pont a kötelező órák ideje alatt volt máshol a helyem. Sorozatban, egymás után, egyértelműen.

Költözés, díjátadó – ezek életesemények, amiknél pont nem jutott eszembe bosszankodni, hogy fú, most mit tudom én, milyen órán illene lennem. Sőt, kifejezetten abszurd felvetés holmi kreditekért kuncsorogni, miközben itt ez a sok csoda körülöttem.

Van amúgy valami ellenállhatatlan szabadságíze annak a kijelentésnek, hogy „otthagytam a picsába az egyetemet”. Már ezért megérte.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: