Ezért hagytam ott az egyetemet

Rosszat nem akarok írni róla, jót meg nem tudok, szóval ez egy érdekes poszt lesz. De nem is maga a suli a lényeg, hanem ami lejátszódott bennem.

Tavaly nagy lelkesedéssel vágtam bele a Testnevelési Egyetem humánkineziológia szakába. A héten pedig nagy megkönnyebbüléssel adtam le a hallgatói jogviszony megszüntetésére vonatkozó nyilatkozatomat.

Ami a kettő között történt, egyszerű és nagyszerű folyamat. Olyasmit szerettem volna tanulni, mint eddig még soha. Sikerült is, csak épp nem az órák alkalmával.

tempty-tf
Meg hát.

Nem bántam meg, hogy jelentkeztem. A ráfordított idő és energia miatt fájt egy picit a lelkem, de a tandíj miatt még jobban, szóval az előbbi kettőt már kihevertem. Én komolyan szerettem volna egészség- és életmódszakértő lenni – sőt, jelen pillanatban is szeretnék.

Jelentkezéskor beleástam magam a tantervbe, s úgy tűnt, hogy ez az út odavisz. Azt hittem, a sokadik diplománál már nincsenek az embernek illúziói. Tévedtem. Csekély várakozásaim közül mindössze az az egy igazolódott be, hogy található vécé az épületben, bár azok közül sem ajánlanám mindet.

A szakot viszont szeretettel ajánlom az érdeklődőknek, mert attól még másnak lehet megtestesült álom és célhoz vezető eszköz, hogy nekem pont nem. Mintha a csemegepultnál disznósajtot kaptam volna csirkemellsonka helyett. Sokan szeretik a disznósajtot, ők fogyasszák egészséggel – de attól én még kihagyom, köszi szépen.

Sok csatát vívtam meg magammal a jelentkezés és a távozás közötti másfél évben.

Először jött a kérdés, hogy bölcsészként képes vagyok-e reáltárgyakra, s azt a megnyugtató választ kaptam, hogy igen. (Egynek a kivételével sikerült az összes.)

Aztán előkerültek a sportos tárgyak – nekem, a közoktatás közröhejes tesifelmentettjének, akiből vénségére futóbolond lett. Vonaglottam tükörfal előtt cicanadrágban meg piros tornadresszben, és ugróköteleztem úgy, hogy még sima lépésnél is beleakadt a lábam, miközben a többiek furákat manővereztek. Megtanultam egyszerre küzdeni és röhögni magamon, túléltem mindet.

Ami a legnehezebb volt, az a tekintélyelv. Az edzőként is tevékenykedő oktatók néha úgy beszélnek a hallgatókkal, hogy én azt két ember között semmilyen nexusban nem tartanám elfogadhatónak. Volt, aki úgy ordított velem, hogy a pofámba fröcsögött a nyála. De ne legyünk túlérzékenyek, kérem szépen, ez egy ilyen világ, mindennek ára van! Nem emiatt dobbantottam.

Hanem azért, mert…

már az első szemeszter végére megkérdőjeleződött bennem, hogy ez az út tényleg oda visz-e, ahova a tábla ígérte.

A második félév lezárultával már biztosra vehettem, hogy nem.

Onnantól kezdve két választásom volt. Az egyik, hogy csakazértis-alapon, a saját magamról alkotott képnek megfelelve összeszorítom a fogamat, kitartok, végigcsinálom. Nem a diplomáért, mert azok közül még egyiket se kérte tőlem senki, meg erre amúgy is visszakérdeznének, hogy mi a jó ég. Pusztán dacból, hiszen amibe belekezdek, azt nem hagyhatom csak úgy ott.

A másik lehetőség, hogy veszek egy mély lélegzetet, és lépek egy olyat, amilyet még sohasem. Azaz egyszerűen lelépek, mert az énképem talán legrégebbi alappillérénél is lényegesebb, hogy ne maradjak benne egy olyan helyzetben, ami nem ad semmit, viszont rengeteget elvesz.

Persze, a sors ezt is megoldotta, mint oly sok mindent. Nem kellett vacillálnom a kötöttség meg a szabadság között, mert a harmadik félévben pont a kötelező órák ideje alatt volt máshol a helyem. Sorozatban, egymás után, egyértelműen.

Költözés, díjátadó – ezek életesemények, amiknél pont nem jutott eszembe bosszankodni, hogy fú, most mit tudom én, milyen órán illene lennem. Sőt, kifejezetten abszurd felvetés holmi kreditekért kuncsorogni, miközben itt ez a sok csoda körülöttem.

Van amúgy valami ellenállhatatlan szabadságíze annak a kijelentésnek, hogy „otthagytam a picsába az egyetemet”. Már ezért megérte.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk:

 

6 Comments

  1. Lehet, hogy hasonló cipőben járok. Frissen felvettek egy munkahelyre, olyan pozícióra, amilyet még sosem csináltam, de tudom, hogy megtanulható, nem atomfizika. Viszont a tekintélyelven túl azon töprengek, érdekel-e ez engem annyira, hogy csináljam is hosszútávon.

    Mikor hallom, hogy másnak ragyog a szeme, hogy azt teszi, amit szeret, és neki ez onnantól nem munka, és emiatt nem éli meg érvágásnak, ha munkaidőn túl is azzal kell foglalkozni, mert ez neki nem időrablás más tevékenységtől, hanem ‘A’ tevékenység, akkor elbizonytalanodom. Én semmire se tudom így határozottan rámondani, hogy jé, ez remek játék, és még pénzt is kapok érte, csináljuk ezerrel, hanem aha, oké, ezt meg tudom csinálni, elvagyok vele, de nem rajongok érte, nem lelkesülök be tőle automatikusan. Mesterségesen tudnám generálni, de azt már megtanultam hullára nincs értelme eljátszani, hogy valami mennyire érdekel, közben meg nem. Az felfújt lufi, ami az első plusz feladatnál leereszt.

    Közben meg kell a fizetés a megélhetésért, én meg sehol sem érzem magam jó helyen, válogatok, variálok, belső válság ez, és amíg odabent nem tudom kijelenteni, na, most ezt szeretném, akkor csak ide-oda hányódom :P Lelkem mélyén félek, sose lelem meg ezt a helyet, és mindig csak dolgozok valamit, amihez értek, amit megtanultam, de nincs benne a szívem. :(

    Kedvelés

    1. 100%-ig megértelek :( minden idők legalaptalanabbnak tűnő tippjét tudom ajánlani ebben a helyzetben, ami viszont nekem bevált: hallgass a szívedre, az intuíciódra, az álmaidra… vagy nevezzük bárhogy. kompromisszumot csak akkor köss, ha van ott valami más tanulnivalód. (attól még, hogy szakmailag nem jelent kihívást valami, segíthet a fejlődésben pl. az emberi kapcsolatok terén, akár kellemes, akár kellemetlen tapasztalatok által.)

      én akkor kezdtem helyrejönni anyagilag, amikor fenntartás nélkül elhittem, hogy szépen megélhetek azokból a dolgokból, amiket szeretek. erre napi szinten gyúrni kellett tudatilag, mert már kiskorunkban igyekszik belénk nevelni a világ, hogy “a munka az csak munka”. lószart! az élet egyik legfontosabb része, amivel szabadságot lehet teremteni, nem pedig a foglyának kell lenni.

      drukkolok neked nagyon!

      Kedvelés

  2. Grat.
    Én egyszer játszottam be egy hasonlót: legjobb pontszámmal felvettek valami elektronikai fejlesztő céghez, ahol több minden is furi volt, de a munkaszerződés meg olyan, amire az öreg székely azt mondja, hogy ugye komoly, mert viccnek durva lenne. Hát bementem az első napom reggelén, és felmondtam. :)
    (Ja, meg még egyszer: a házasságomból is úgy léptem ki, hogy rájöttem, hogy ez az út rohadtul nem oda vezet, ahová menni szeretnék, és nem is értik, hogy miről beszélek. Ott is volt egy mély levegős pont.)

    Kedvelik 1 személy

    1. “bementem az első napom reggelén, és felmondtam” <- neee, ez óriási, most jól megnevettettél :D az én szüleim egyébként aggódni kezdtek, amikor 21 évesen már 2 felmondáson voltam túl, hogy mi lesz a gyerekkel…
      (ja, és a házasság kapcsán is jól tetted. a felismerés meg a döntés is egy-egy olyan lépcsőfok, amire nem képes mindenki felcaplatni!)
      btw szerintem én vagyok az első, akinek valaha is gratuláltak egyetemotthagyáshoz, köszi :P

      Kedvelik 2 ember

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s