Na, szóval augusztus végén vettem egy kocsit. Volt három szép hetünk, majd ő úgy döntött, hogy „fuck this shit, nincs kedvem menni”. Azóta vonat és BKV. Illetve némi tanácstalanság, hogy mit kéne tenni.

Nem erre a történetre vagyok a legbüszkébb az életben, de szürkébb lenne a világ, ha mindenki csak arról beszélne, amire büszke.

Saját magam előtt egy percig se szégyelltem. Mások viszont olykor sajnálkozva néznek rám miatta, hogy lehettem ilyen hülye. Valóban elővigyázatlan voltam – ezt aláírom, mint ahogy mást is aláírtam, csak sajnos utólag tudtam meg.

tigra-slusszkulcs-elefant-tempty

Lóvé, ugye.

Én nem haragszom senkire, mert bizonyára az történt velem, aminek meg kellett történnie. Az óvatos fogalmazás nem a kenyerem, most viszont mégis rébuszokban oszthatom meg a lényeget. Tudod: jogok, kötelezettségek, ilyenek.

Az igazság itt lakik bent a szívemben, a róla szóló emlék pedig a fejemben. Ám nem sokat érek vele, hiszen a papírok mást bizonyítanak. A papírok, amiket aláírás előtt szóról szóra elolvastam, aztán az okmányirodai teendők idejére őrizetlenül hagytam.

Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen palimadár – inkább tűnik bevett gyakorlatnak. A lényeg, hogy elvileg minden garanciális jogomról lemondtam(!), ami természetesen érvénytelen a pétéká ide vonatkozó cikkelye miatt.

A másik lényeg pedig, hogy a fáma szerint vásárlás előtt az általam megbízott(!) szerelővel átnézettem a kocsit. E mondatok láttán szinte már vártam, hogy lesz egy harmadik alpont is, amiben a fél vesém tulajdonlását ruházom át, ám szerencsére ilyen nincs.

Pereskedni amúgy sem akarnék, így meg aztán pláne nem lenne értelme neki.

Nincs bizonyítékom, csak egy tizennyolc éves, használhatatlan kocsim. Azért most írok erről – több mint egy hónap távlatában –, mert utána kellett járnom a jogi dolgoknak. És rendszerezni az érzéseimet, a gondolataimat.

Kicsit kellemetlen volt eleinte, hogy eddig húzódik az egész, de úgyis minden addig tart, amíg tartania kell. Rájöttem már, hogy az idő hosszú távon akkor is nekem dolgozik, ha a türelmetlenségtől kedvem szottyan falat kaparászni.

A rendszerezés első és legfontosabb konklúziója, hogy imádok vezetni. Ebből következik, hogy alapvetően autósként látom magamat, aki ésszerűség függvényében (tudom, már észszerűség, de nem óhajtom úgy leírni) simán tömegközlekedik.

A második konklúzió, hogy az autótlan időben nagyjából megtanultam kiismerni magamat BKV-ügyileg, és igyekszem nem szükséges rosszként tekinteni rá – hanem eszközként, ami elvisz az aktuális célig. Már ha nem robban le, azon viszont jót lehet röhögni.

A harmadik konklúzió, hogy maga Tigrincs átírással együtt fél milla volt, erre jött még egy kisebb gyertya- és olajcserés szerviz ára, garázsbérlet, satöbbi, s nincs kedvem rá ennél többet költeni. A motorbontás első körben rögtön hatvanezer lenne. (Enélkül csak annyit tudni, hogy nincs kompresszió a harmadik hengerben.)

Egy másik motor pedig még drágább, és a fene tudná, milyen. Aztán rögtön költhetnék is téli gumira, hogy két kézzel fogjam az autópályán a kormányt, és imádkozzak a zökkenőmentes odaérésért. Mert oké, hogy nem csúsznék, ám a bizalmam iránta most őszintén szólva csekély.

Már nem a csinos csodajárgányt látom Tigrincsben, hanem egy morcos kisöreget, aki bármikor megdögölhet – és mint a mellékelt ábra mutatja, erre nem is rest.

A negyedik konklúzió, hogy nagyon-nagyon szeretnék kocsival járni, de ennek a mikéntjét kénytelen vagyok a sorsra bízni.

Harcos típus voltam, talán vagyok is, ám nem véletlenül kerültem olyan helyzetbe, ahol legfeljebb szélmalomharcot tudnék vívni.

Nagyon erős és határozott megérzésem, hogy nem érdemes nekem használt autóval szopódni – egyébként is úgy terveztem, hogy Tigrincs addig a két évig van velem, amíg érvényes az idén nyári műszakija, s meg nem teremtem magamnak az anyagi biztonság alapjait. Hogy nyugodt szívvel (akár részletre) elhozhassam egy szalonból a legolcsóbb kiskocsit.

Tehát most lényegében két eset lehetséges. Az egyik, hogy valamilyen úton-módon visszakapom az én kis Tigrámat az említett pillanat megvalósulásáig, és újra megtanulok benne bízni. A másik alternatíva, hogy szépen elengedem, ami tárgyi szinten több százezres veszteséggel járó eladást jelent. A bizalom és az elengedés is gyönyörű lecke. Kíváncsian várom, melyik van most a házi feladataim közé vésve.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: