Csillog-villog a kecó. Bár még nem próbáltam, de szerintem enni lehet a padlóról. Sehol egy porszem – a levegőben sem látszanak, amikor a bágyadt őszi napfény besüt a végre makulátlan ablakon. Volt vele meló.

Először is kezdeném azzal a vallomással, hogy a beköltözés előtti – elvileg szokásos – takarítás részemről elmaradt. Épp elég volt cipelni és rendezgetni a cuccokat, elvégezni a munkámat, és közben megtapasztalni, hogy nem csak úgy az asztalon terem a kész kaja.

Még olyan prózai dolgokra is figyelni kellett, mint hogy a csendes őrület közepette ne legyen például szőrös a lábam, hiszen marhára nyár volt, akkor meg aztán pláne nem járja.

Posztmodern feminizmus. | Fotó: mnpoliticalroundtable.com

Én nagyon szorgalmas vagyok: kétszer is porszívóztam másfél hónap alatt. Sőt, háromnegyedszer fel is mostam. A portörléssel viszont mindenki hagyjon békén, az egy pepecselős baromság, ráadásul úgyis beszáll valahonnan a következő adag, tehát időpazarlás.

Főleg akkor, ha fizikailag nincs idő rá. Az utóbbi hetekben már az alvásból vettem el minden egyébre, ami nagyon nincs rendben. De egyszer csak rácsaptam a nyomokban még felfedezhetően fekete asztalomra, köhintettem kettőt, és megállapítottam: ez így tovább nem mehet.

Így hát nekigyürkőztem a feladatoknak. Bekapcsoltam a gépet – nem a porszívót, annak zavar a rakétakilövést megszégyenítő hangja –, rátettem a praclimat a billentyűzetre, és szépen dolgozni kezdtem. Zsé, a karakán ötvenes őrangyal pedig ugyancsak dolgozott itt mellettem. Fürdőszobát suvickolt, amíg fordítottam, ablakot pucolt, amíg cikket írtam. Mindketten azt csináltuk, amihez értünk, és amit szeretünk. Boldogan pénzt kerestünk.

„Jaj, nem haladok!” – csapott a homlokára, miközben rádöbbentem, hogy jé, nekem tulajdonképpen egészen fehér mosdóm van.

Az ő egyórányi „nem haladása” nekem nagyjából két napba telt volna. Maximalista a lelkem, ismerős szindróma. Bár a maximalisták talán nem hagyják elkoszosodni a házat, fene tudja. Most már mindegy, mert Zsé minden héten jönni fog, nincs kecmec.

Eleinte viaskodtam magamban, hogy elég talán kéthetente, de a franc szenvedjen ezzel, ha van, aki megcsinálja kiválóan és szívesen! Azért viaskodtam egyébként, mert én vagyok az első nő a családban, aki ilyen jellegű szolgáltatást vesz igénybe. A felmenőim valahogy természetesnek vették, hogy akármi van, takarítani kell, takarítónője meg csak a kiváltságosoknak lehet. Nekem nehezemre esik kimondani, hogy takarítónőm lenne – főleg, mivel három napja áll így a helyzet –, inkább úgy fogalmazok: segítségem van a takarításban.

Emiatt lehet, hogy lusta vagyok. Az is lehet, hogy burzsuj.

A két halmaz metszéspontja a legjobb, örömmel elfogadom. A világ viszont alapvetően úgy működik, hogy tele van lehetőségekkel. Kétféle ember létezik: aki él velük, és aki nem. A nem élésnek ezernyi oka lehet, a berögződött mintáktól kezdve ki tudja, meddig, ugye. Én mostanság inkább az élős fajta lettem.

Az ellenérvek stílszerűen porba hulltak a piszkos kis másfél hónapom alatt. Az egyes számú az volt, hogy hú, bakker, mással kitakaríttatni tényleg burzsoázia.

De mire én kiszenvedem, hogy mit, hogyan és mivel kell megcsinálni ebben a témakörben, többször annyi lóvétól esek el, mint amennyiért önként és dalolva elvállalja egy lelkiismeretes magánember. Tehát nekem a saját magam általi takarítás kerülne kurva sok pénzbe. Vagyunk ezzel így egy páran, azt hiszem.

A kettes számú ellenérv az volt, hogy a takarítás a felnőtt lét és a nőiség közös csimborasszója, amibe egyszerre vegyül fészekrakási ösztön meg kötelességtudat.

Mindenki abban a tevékenységben találjon visszaigazolást, amiben csak óhajt, ám számomra mégiscsak durva lenne, hogy pont ettől érezzem felnőtt nőnek magamat. Egészen tűrhető kajákat csinálok, amiért máris úgy vállon veregetem szerény személyemet, mintha maratont futottam volna, pedig csak száz méteren indultam. Az meg talán messziről látszik rajtam, mennyit foglalkozom a külső elvárásokkal.

A hármas számú ellenérv a bizalom kérdése.

Hallottam rémsztorikat hazugokról, kleptomániásokról, egyebek. Egyik ismerősömnek érettségi bizonyítványa tűnt el, a másiknak készpénze. Utóbbit még úgy-ahogy megértem. Nálam amúgy alig vannak bankók, mert ötszáz forintot is kártyával fizetek. A díszpapírjaim pedig a szülői házban pihennek, de aki pont azokra vágyik, jelentkezzen, és önként odaadom őket.

Én abban hiszek, hogy ha az ember tiszta szívvel, félelem nélkül kér, akkor megadatik neki. (De amit rettegve kér, az is, utána pedig lehet csodálkozni.)

Szóval immáron tiszta lakásban élek, ujjé! Végül a felmosóvödör helyett „csak” néhány belső korlátot kellett érte legyőzni.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: