Összerezzentem, amikor az utcára lépve először tudatosult bennem, milyen a Duna halk morajába vegyülő forgalom dübörgése. Nem tudom, meddig éltem negyven százalékos halláscsökkenéssel, de hétfő reggel óta óránként rácsodálkozom a világra, mert akkor kaptam vissza az egészet.

Fogalmam sincs, mióta éreztem minden egyes hajmosáskor, hogy „víz ment a fülembe”, méghozzá marha sok. Hol rosszabb volt a helyzet, hol jobb. Talán tavaly októberben fajult először odáig, hogy már egy előadás megértésében is akadályozott. Fülhallgatóval pedig balról fele olyan hangos volt a zene, mint jobbról.

„De hát ami bement, ki is jön valahogy!” – legyintettem, és szorgalmasan ismételgettem a „kidugító”, tenyeret odatapasztós kézmozdulatot.

Homályos hangok.

Homályos hangok.

Valami néha szöttyögött tőle, egyébként nem ért lószart se. Mint ahogy a világéletemben két-háromnaponta elkövetett pálcikázás sem. A reiki ideig-óráig segített, a szellemgyógyászat pedig egyszer helyrerántotta pár napra, akkor nagyon örültem.

Legalábbis azt hittem, hogy helyrerántotta, mert akkor aránylag jól hallottam, és nem kellett feszített figyelemmel fülelnem a beszélgetések alkalmával. Máskor elképesztően nagy meló volt, hogy ne kérdezzek vissza. Bár minek is kérdeztem volna, ha mindvégig tudtam: ilyen baja annak van, aki nem akar meghallani dolgokat?

Tisztában voltam vele, mit nem akarok meghallani. Azt, hogy lassan ideje az élethelyzet-változásnak. Ideje felnőni.

És azokat a szavakat sem szívleltem, amik a hosszúra nyúlt gyerekszerepemmel jártak. Ez egy jelenség, egyszerű ok-okozati összefüggés. Senki se csinált körülöttem rosszul semmit, minden a maga idejében történt.

Csupán csend és befelé fordulás kellett a dolgaim rendszerezéséhez, amit természetes módon elő is állított a testem. Ügyes, csak éppen néha a frász kerülgetett – bár olyankor mindig jött egy szakasz, amikor kevésbé voltam süket.

Aztán olyan szitu is adódott rögtön utána, amikor iszonyatosan vágytam a békén hagyásra. Sokáig álmodoztam tökéletes füldugóról, ami nem esik ki, és tökéletes csendben tudok vele dolgozni. Nyilván csak olyanokkal voltam és vagyok sokáig egy légtérben, akiket szeretek – de bizonyos munkákhoz meg a meditációhoz imádom, ha nincs körülöttem egy nyikkanás sem. Sokan mondják, hogy megőrjíti őket a csend, nekem pedig napi több órán keresztül szükségem van rá, lételemem.

„Ohó, már megvan!” – világosodtam meg az új környezetemben, és a felismeréssel párhuzamosan elkezdett egyre jobban zavarni, hogy nem hallok mindent. Pedig már szerettem volna.

Már nem volt előnye a süketségnek. Már soha nem gondoltam rá, hogy befogjam a fülemet.

Igen ám, de nem akart javulni a dolog. Néhány hetet még végigküszködtem, hátha.

Aztán felsóhajtottam, és elmentem a lakásomtól hatszáz méterre(!) felfedezett hallásközpontba, hogy most már mit bánom én, mit csinálnak velem, de azt lehetőleg kurva gyorsan. Sejtettem, hogy mosni kell (már csak azért is, mert a víz az érzelmekkel analóg, és nagy rendet csinálni azoknak a tudatosításával lehet), amit a mosolygós fül-orr-gégész néni meg is erősített.

„Hát… ez lehet, hogy ötkörös lesz, de megoldjuk, egyet se féljen!” – jelentette ki a kukkerrel a bal fülembe nézve. Én meg ott ültem félig megsemmisülve, hogy milyen egy koszos disznó lehetek. (Azért csak félig, mert a lelkem másik fele örült, hogy végre pontot tehetek az ügy végére.)

Mielőtt azonban önbíróság elé járultam volna hiányos személyi higiénia vádjával, a doktornő hozzátette: ha nem tisztogatom olyan gyakran, valószínűleg nem lett volna semmi baj. Mert a pálcika folyton beljebb taszigálta a dolgokat, alaposan keresztbe téve a természetes folyamatnak.

Három kör volt a bal. Egyszer csak reccs, összerezzentem. Már tisztán hallottam a visszacsorgó vizet, tisztán hallottam az orvos hangját, tisztán hallottam a saját bőrdzsekim surrogását. Fogalmam se volt róla, hogy egy bőrdzseki ilyen veszett hangerőt képes produkálni! „Úúúúristen, hallok!” – szólaltam meg, amitől megint összerezzentem.

Abszurd, de nem emlékeztem rá, hogy így szól a saját hangom, hiszen a dugulás miatt számomra dobozeffektes „mozis verzió” volt.

Egy kör volt a jobb. „Ez olyan negyven százalékos halláscsökkenés volt. Jó sokáig bírta, mert harminc a lélektani határ, azzal az emberek többsége már a falat kaparja” – tájékoztatott a doktornő HD-hangon, mintha átkattintottam volna rajta a YouTube-os minőség gombot. Majd nyomott egy kis kenőcsöt a balba, mert az már annyira eldurvult, hogy egy picit be is gyulladt.

„Köszönöm!” – hálálkodtam könnybe lábadt szemekkel suttogva. Nem akartam ennyire drámai lenni, de a könnyek a feszítő öblítéstől automatikusan jöttek, a suttogással meg a hirtelen támadt zajérzékenységemet dédelgettem. Aztán kiléptem az utcára, és földbe gyökerezett a lábam.

Már az ajtó is elképesztő robajjal csukódott be mögöttem. Aztán elzakatolt mellettem a villamos, elzötykölődött a busz, brummogtak a kocsik, és felharsant egy dudaszó.

Morajlott a Duna, elsuhant egy biciklis, tűsarkak kopogtak… megrezzent egy aszfalton tollászkodó galamb szárnya. Kapkodtam a fejemet jobbra-balra, mint aki először csodálkozik rá erre a világra.

Tulajdonképpen tényleg ez történt. Néhány perc múlva meghallottam, igazából milyen a nyáron megismert munkatársaim hangja. Valahogy magasabbnak és tompábbnak érzékeltem addig, akárcsak a sajátomat.

Hazaérve akkor dobtam el először az agyamat, amikor ráléptem a szőnyegre. Bakker, van nesze a szőnyegre lépésnek! Vizet töltvén megborzongtam, olyan elementárisnak tűnt az üvegből pohárba csobogás ereje. A kazán bekapcsolásakor pedig még ugrottam is egyet.

A legnagyobb meglepetés fölött most is nehezen térek napirendre: baromira kopog az augusztusban vásárolt, csendesnek hitt billentyűzetem. E sorokat írva sem győzök rádöbbenni, mennyire. Az első elalváskor pedig majdnem frászt kaptam, mert megsúrolta a fülcimpámat a zizegő paplan, és félálomból felriadván belém nyilallt, hogy biztos zombiapokalipszis van.

„Nincs, te állat, csak végre hallasz!” – vigyorogtam bele a párnába. De ettől meg annak zizzent meg a huzata…


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: