Volt az a reklám régen, hogy „József vagyok, negyvenöt éves, hat éve képtelen a szexre”. Na, hát én meg Alexandra vagyok, huszonhat éves – és amióta az eszemet tudom, képtelen „mizu?” stílusú ismerkedős csevejre.

Emiatt aztán olykor sznobnak tűnök, máskor meg simán nagyképűnek. Pedig ha van mondanivalóm, akkor ömlik belőlem a szó. Csak ugye patthelyzetnek érzem, amikor egy vadidegen rámír a Fészbúkon, hogy hellószia, dumáljunk.

A minap például jelentkezett egy ismeretlen lány, hogy szimpatikus neki a profilképem, írok-e. Mondtam neki, hogy írok én sok mindent. Azt felelte: nem úgy érti, üzengetni szeretne. De előtte pill, mert kidobja a tegnap éjjeli pasit, két perc.

small-talk-tempty

De most tényleg?

Némi kommunikációelméleti jártasság birtokában gyanítom, ezzel akarta megteremteni a közös témaalapot, hiszen pasit kidobni mindenki szokott – legalább olykor. Bizonyára azt várta, hogy én is előrukkolok egy listával, miszerint kivel, hogyan és mikor; ám szegényke végül csalódott.

Megírtam neki, hogy nagyon aranyos, a small talk viszont nem a műfajom, ne haragudjon. Erre lelkendezett, hogy végre valaki ismeri ezt a kifejezést, majd hozzátette: „napod milyen?”

Mármint milyen a napom? Addig a pillanatig egész jó volt, baszod! Onnantól kezdve viszont akadt egy kemény tízperces lelkiismereti válságom, hogy valaki elvár tőlem valamit, amit nem tudok teljesíteni – a saját szemszögéből alanyi jogon, hiszen ez normáliséknál bizonyára így megy, hogy pingponglabda módjára pattogtatják egymásnak a kérdéseket.

Én bezzeg csak olyan eszmecserébe megyek bele, ami jólesik. Amiből profitálok szellemileg és érzelmileg.

Ez a jelenség statisztikailag úgy néz ki, hogy az emberek viszonylag kis részével két mondat után csusszanunk bele a világ törvényszerűségeinek és egymás lelkének legmélyebb bugyraiba…

A többiekkel viszont ufóként méregetjük a másikat, miközben őszintén nem értem, miért nem takarodnak már el a faszomba.

small-talk-tempty-facebook

Valaki vágja, igen.

Akkor általában én szoktam eltakarodni, bennük meg az ötödik megválaszolatlan mizu? vagy napod milyen? után felmerül, hogy talán újabb lámánál kéne kopogtatni.

Akinek helye van az életemben, eleve nem úgy közelít felém, hogy WTF-fejjel töprengjek, mit reagálhatnék. Egyszerűen berúgja az ajtót, és már toljuk is.

De akinek nincs helye, s arra szocializálódott, hogy a Diszkópatkányokból csent „vidéki vagy?” kaliberű klisével kezdjen, megértheti-e, hogy nálam másképpen megy? Hogy vele az égvilágon semmi baj nincsen, csak éppen okát és értelmét nem látom a csevegésnek, mert nem vagyunk egymásnak való beszélgetőpartnerek? Hogy egyikünk sem jobb vagy rosszabb, csupán mások vagyunk, s ez pont így fantasztikus?

Most megkönnyítem a saját dolgomat. Itt lesz ez a poszt, éles helyzetben alaposan belinkelem, oszt’ jóvan. Persze, előfordulhat, hogy az illető nem veszi magára. Akkor majd megsúgom, hányadik bekezdést olvassa az okulni vágyók tudásszomjával. Bár a végén úgyis én leszek a faszkalap. De legalább elmondhatom, hogy próbálkoztam.


Még több cikk: