A hírnév tizenhatodik perce

Azt hittem, hogy a pénteki tizenöt percnyi hírnevem leketyegése után minden olyan lesz, mint előtte. Bazi nagyot tévedtem.

Szombaton korán keltem, kaját csináltam, kertésznadrágba és sportcipőbe bújtam, aztán elmentem németre. A másfél hete indult csoportban szerintem én vagyok a leggyengébb láncszem. A tündéri berlini tanárnő minden szavát értem ugyan, ám a mondatösszerakás így másfél év kihagyást követően nem megy az istennek se.

A három duplaórás maraton végén szóba elegyedtem a vitathatatlan aranyérmessel, egy osztrákoknak is dolgozó, folyékonyan beszélő negyvenes úriemberrel. „Szörnyen béna vagyok, sose fogom rendesen megtanulni ezt a nyelvet!” – nézett rám elgyötört tekintettel.

Tisztábban látni.
Tisztábban látni.

Pislogtam kettőt, aztán reflexből megdicsértem – és egyúttal le is hülyéztem, hogy miért mond ilyeneket. Közben pedig rácsodálkoztam, miként fest kívülről az a magatartás, aminek sokáig magam is a foglya voltam. Az önbizalomhiányból eredő, álszentségnek tűnő kételkedés, ami csírájában fojtja el a sikerélményt.

Álltam én úgy díjátadón, hogy féltem a vakuktól, és a legdicsőségesebb pillanatban is eszembe jutott az a bizonyos „jaj, hát ezt igazán nem kellett volna!” kezdetű monológ.

A nyelviskola kapuja előtt döbbentem rá másnap, hogy a pénteki ceremónián ennek már nem volt bennem semmi nyoma. Vagy ha mégis szöget ütött volna a fejemben a kételkedés, íziben rávágom magamnak: „dehogynem kellett volna, baszki… ez oltári jól van így!”

És mintha ez nem volna elég, óra után hazabattyogva szembesültem egykori főiskolai újságíró-tanárom, Zöldi László rólam szóló jegyzetével, miszerint „fehér holló” vagyok, aki a pályán és a korosztályban létező elismerések közül szép sorjában bezsebelt mindent. Az ágy szélén ücsörögtem, egyik kezemben a telefonon megnyitott cikkel, a másikat pedig a szám elé kapva, hogy úristen.

Már nem tarthatom magamat szörnyen bénának. De ami még fontosabb, hogy nem is akarom. A legtöbben egyébként nem is sejtik, hogy valaha is az önostorozók táborát gyarapítottam, most viszont csak a „mezei” maximalistákét. Azokét, akik tudják, hogy mindig lehet jobban csinálni, s igyekeznek is, ám nem restek néha meglátni, ha valamit sikerül „kimaxolni” – és képesek tiszta szívből örülni neki.

Érdemes, hiszen minden siker egy útjelző, s nincs út hepehupa nélkül.

A hepéről már meséltem: a díjazott interjú miatt pottyantam olyan helyzetbe, hogy nyár elején másfél hónapig fogalmam se volt, honnan lesz fizetésem. Hupának pedig legyen elég annyi, hogy abban a közegben, ami másoknak a feltétel nélküli szeretetet jelenti, az átadó előtti estén megkaptam: az lett volna a legjobb, ha nincs Budapestre mászkálás, nincs interjú, nincs díj.

Szerintem viszont fantasztikus, hogy mindhárom megvolt. A tükrükben egy kicsit tisztábban látom magamat, illetve a körülöttem egykor és most lévő világot.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk:

2 Comments

  1. Ez mekkora már. Szinte pont ugyanígy vagyok vele én is, habár – szokásos emberi mércével mérve – nem értem el semmit. Valahogy mindig tudtam, hogy amihez értek, az szép és érdekes, és tulajdonképpen mindegy, hogy mekkora elismerésekbe futok bele. Ha belefutok, és azt mondják, hogy köszönik, mert nélkülem nem működne a gyártósor, akkor a kötelező álszerénységen túl egy milliampert nem szerénykedem, mert tényleg nem működött volna nélkülem. Vagy persze lehet, hogy de, csak 3 nap múlva.
    De ha nem futok bele, akkor sem dől össze a világ, legfeljebb teszkó gazdaságos hőmérséklet lesz télen.

    Kedvelés

    1. “mindig tudtam, hogy amihez értek, az szép és érdekes, és tulajdonképpen mindegy, hogy mekkora elismerésekbe futok bele” <- szerintem ez a felismerés a legtöbb, amit egy ember a szakmájában elérhet :)

      Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s