Azt hittem, hogy a pénteki tizenöt percnyi hírnevem leketyegése után minden olyan lesz, mint előtte. Bazi nagyot tévedtem.

Szombaton korán keltem, kaját csináltam, kertésznadrágba és sportcipőbe bújtam, aztán elmentem németre. A másfél hete indult csoportban szerintem én vagyok a leggyengébb láncszem. A tündéri berlini tanárnő minden szavát értem ugyan, ám a mondatösszerakás így másfél év kihagyást követően nem megy az istennek se.

A három duplaórás maraton végén szóba elegyedtem a vitathatatlan aranyérmessel, egy osztrákoknak is dolgozó, folyékonyan beszélő negyvenes úriemberrel. „Szörnyen béna vagyok, sose fogom rendesen megtanulni ezt a nyelvet!” – nézett rám elgyötört tekintettel.

Tisztábban látni.

Tisztábban látni.

Pislogtam kettőt, aztán reflexből megdicsértem – és egyúttal le is hülyéztem, hogy miért mond ilyeneket. Közben pedig rácsodálkoztam, miként fest kívülről az a magatartás, aminek sokáig magam is a foglya voltam. Az önbizalomhiányból eredő, álszentségnek tűnő kételkedés, ami csírájában fojtja el a sikerélményt.

Álltam én úgy díjátadón, hogy féltem a vakuktól, és a legdicsőségesebb pillanatban is eszembe jutott az a bizonyos „jaj, hát ezt igazán nem kellett volna!” kezdetű monológ.

A nyelviskola kapuja előtt döbbentem rá másnap, hogy a pénteki ceremónián ennek már nem volt bennem semmi nyoma. Vagy ha mégis szöget ütött volna a fejemben a kételkedés, íziben rávágom magamnak: „dehogynem kellett volna, baszki… ez oltári jól van így!”

És mintha ez nem volna elég, óra után hazabattyogva szembesültem egykori főiskolai újságíró-tanárom, Zöldi László rólam szóló jegyzetével, miszerint „fehér holló” vagyok, aki a pályán és a korosztályban létező elismerések közül szép sorjában bezsebelt mindent. Az ágy szélén ücsörögtem, egyik kezemben a telefonon megnyitott cikkel, a másikat pedig a szám elé kapva, hogy úristen.

Már nem tarthatom magamat szörnyen bénának. De ami még fontosabb, hogy nem is akarom. A legtöbben egyébként nem is sejtik, hogy valaha is az önostorozók táborát gyarapítottam, most viszont csak a „mezei” maximalistákét. Azokét, akik tudják, hogy mindig lehet jobban csinálni, s igyekeznek is, ám nem restek néha meglátni, ha valamit sikerül „kimaxolni” – és képesek tiszta szívből örülni neki.

Érdemes, hiszen minden siker egy útjelző, s nincs út hepehupa nélkül.

A hepéről már meséltem: a díjazott interjú miatt pottyantam olyan helyzetbe, hogy nyár elején másfél hónapig fogalmam se volt, honnan lesz fizetésem. Hupának pedig legyen elég annyi, hogy abban a közegben, ami másoknak a feltétel nélküli szeretetet jelenti, az átadó előtti estén megkaptam: az lett volna a legjobb, ha nincs Budapestre mászkálás, nincs interjú, nincs díj.

Szerintem viszont fantasztikus, hogy mindhárom megvolt. A tükrükben egy kicsit tisztábban látom magamat, illetve a körülöttem egykor és most lévő világot.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: