„Figyelj már, neked honnan a picsából jött ez a segíteni akarás?” – kérdeztem úgy, ahogy egy újságíró elvileg nem kérdezhet. „Nem tudom…” – felelte úgy, ahogy egy interjúalany elvileg nem felelhet. Így készült a cikk, ami gyakorlatilag kétszer állította a feje tetejére a karrieremet.

Van egy interjú, ami nem kellett oda, ahol akkor dolgoztam. Az ítélet szerint senki sem olvassa végig, mert hosszú és unalmas. És van egy interjú, amiért ma a Dr. Szegő Tamásról elnevezett díjat vehettem át a Magyar Újságírók Országos Szövetségének székházában.

A kettő egy és ugyanaz. Most mondhatnám, hogy „höhö, mindenki ossza be magának”, de olyan gondosan kimunkált cselekményszálnak tűnik a sorsforgatókönyvben, hogy érdemes még egy kicsit mesélni róla.

Pózolj díjjal!

Pózolj díjjal!

Az egész úgy kezdődött, hogy megütötte a fülemet egy történet. Plasztikai sebész, aki fogja magát, és rendszeresen elmegy egy harmadik világbeli országba segíteni a saját pénzén – ahelyett, hogy a sztereotípiáknak megfelelően strandlabda-ciciket meg viaszosra simított pofazacskókat gyártana reggeltől estig.

Jó sztori. Csakhogy a sztorit már megírták és lefilmezték. De egyvalami sehol sem derült ki: miért csinálod, ember? Miért?

Hát erre voltam én kíváncsi. Nem érdekeltek a szakmai szempontok, nem érdekeltek az olvasótábor igényei. Nem gondolkodtam formában, terjedelemben, vezérfonalban, szerkezetben vagy ilyesmi. Nem voltak előre megírt kérdéseim.

Egyszerűen leültem beszélgetni, s reméltem, hogy az időkeretnek szánt félóra alatt sikerül eljutni addig a bizonyos miértig. Úgy, hogy közben nem jegyzeteltem, nem vetettem be szakmai trükköket, és életemben először még az interjúkészítés elsőszámú kőbe vésett szabályát is megszegtem ezért lett Szegő-díj belőle: néha hagytam, hogy az alany vezessen.

Az interjút egyébként sosem tartottam a műfajomnak, mert a hallgatás nem az erősségem.

Én csak akkor tudok és akarok hallgatni, ha valami érdekel, ráadásul rögvest kiül az arcomra szinte minden gondolat, érzelem. Szóval engem nem ajánlott elküldeni, hogy hé, interjúvold már meg ezt meg ezt a celebet, mert messziről lerína rólam, hogy még a négyeshatoson is szívesebben bámulnék random arcokat a napszemüveg rejtekében.

Most sem küldtek. Magamtól mentem. És egyenes következményként magamtól is távoztam onnan, ahol eredetileg megjelent volna a kész anyag… csak hát oda baromira nem illett.

„Figyelj, felőlem nagyon röviden is megírhatod, ha úgy kell…” – hagyta rám az alany a beszélgetésünk harmadik órájában. Bár akkor mintha fordult volna a kocka, mert éppen ő kérdezett, én pedig válaszoltam. Akkor már kikapcsoltam a telefonom hangfelvevőjét, amiről menet közben el is felejtettük, hogy egyáltalán be van kapcsolva.

Másfél nap múlva láttam neki az írásnak. Eszméletlenül sok infót kivettem, rövidnek szántam. Rövid lett – ahhoz képest, hogy a bangladesi alaptéma mögött tabumentesen kirajzolódott még két ország társadalma, egy szakma helyzete és identitása, plusz mellesleg egy élettörténet is. Olyan érzés volt interjúvá formálni a beszélgetést, mintha gyöngyöt fűznék. Ezt a szemet ide, a másikat oda… hoppá, a harmadikat a kettő közé.

Háromezer-hétszáz szó, huszonhétezer karakter. Nagyjából fél napot csesztem el az utómunkával, de szívesen csináltam, valahogy jólesett.

 

„Szét fogom szedni a válaszaimat, hogy aztán újra összerakjam őket, szólok előre!” – hangzott el még a tegeződést megelőzően. Röhögni kezdtem, hogy hát persze. Plasztikai sebész… nyilván felvarrja, kisimítja, aranyszálakat sző bele.

Nem mondom, hogy sztoikus nyugalommal nyitottam meg a csatolmányt, amikor visszaküldte, mert hát maximalista szövegcsinálóként csöppet nehezen viselem, ha megműtik a betűimet. Ráadásul itt szaftos tabudöntögetés volt, amire simán mondhatta volna, hogy „ezt inkább ne írjuk le”.

De alig módosított rajta valamit, csupán egy-egy szót itt-ott, inkább botox stilisztikai jelleggel. Ja, és hadd rántsam le a leplet arról is, hogy hiába ismertek rám oly sokan a bulvárillatú, „kattintós” címből, valójában neki jutott eszébe.

Én éreztem, hogy ez az interjú jó lett. Ha másra nem, hát legalább arra, hogy én – mint kíváncsi magánember – választ kaptam a kis miértemre.

És ennyi ság tökéletesen elég is volt nekem. Talán furcsa, de a világ legtermészetesebb dolgaként vettem tudomásul az első nagy fordulatot, amit hozott az életembe. A munkahelyi e-mailt, hogy ez az anyag nem jelenhet meg, s az azonnali válaszomat, hogy akkor máris intézzünk egy gyors és zökkenőmentes búcsút, mert ez volt az utolsó leadott cikkem.

De tudtam: ennek az irománynak napvilágot kell látnia. Csak egy röpke másodpercre szem elől tévesztettem a holt és a hogyant.

Egyértelmű volt, hogy senki sem módosíthatja, kurtíthatja, darabolhatja, mert én vagyok a szerző és a szerkesztő is, slussz-passz. Ráadásul utolsó simítás gyanánt szakértő plasztikázta… viszont kilincselni sem lehet ilyen terjedelmű anyaggal.

„Az alapítványi weboldal!” – csaptam a homlokomra, ha már úgyis elestem az ezerötszáz forintos honoráriumtól az események sodrásában. Így hát a megjelenés eredetileg tervezett napján ki is került az anyag, csak éppen máshova.

Néhány óra múlva jelezte az egyik ismerősöm, hogy a metrón olvasta, és elfelejtett leszállni miatta. Ennyi pozitív visszajelzéssel bőven beértem volna. Csupán hagytam keresztüláramlani magamon egy történetet, amiért szerintem nem én érdemlek dicsérő szavakat.

Négy hónap múlva csörgött a telefonom. Az életem mintha kicserélődött volna időközben – hiszen már máshol lakom és máshol dolgozom –, ám a telefon ugyanaz volt. Egy kedves női hang tájékoztatott, hogy nemrég ülésezett a kuratórium, és gratulál a Szegő-díjas mélyinterjúmhoz, szeretettel várnak az átadón. Én azzal se voltam tisztában, hogy ez egy mélyinterjú. A környezetemben nevezték már „orvososnak”, „sebészesnek”, „plasztikásnak”, „bangladesesnek”… de valóban a „mély” lesz a megfelelő szó.

A második fordulat csattanója talán nem is maga a díj, hanem a pillanat, amikor Nyíregyházán sétálgatva megállítottak, hol lehet „AZ interjút” elolvasni – s a kérdező a kezére írta a válaszom, hogy: cselekves.org.


Na, akkor…:


Két jegyzet rólam:


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk: